A Netflix tavaly nagyot durrantott a Nimonával, ami eléggé kétes hírnévre tett szert, lévén a közönség egyik fele az egekbe magasztalta, míg a másik fele ki volt akadva a szokásos Netflix húzásokon. Annyi bizonyos, hogy a Disneynek most fájhat a feje, mivel a századik évfordulóra csak egy Wish-re futotta neki, miközben lehetett volna egy Nimonája is, ha nem szántja be a Blue Sky-t.
Vannak filmek, amelyeknek nem áll jól az idő múlása, és míg gyerek fejjel élvezi az ember, felnőttként újra nézve, már nem bizonyul olyan szórakoztatónak. Ebbe a csoportba tartozik a Hókusz pókusz is, mely a 90-es évek matiné repertoárjának egy kiemelkedő darabja volt ugyan, mára meglehetősen elfeledetté vált, persze ezzel a Disney is tisztában van, nem véletlenül jelentették be, hogy idén jön a folytatás. Jelentős részben ezért is döntöttem úgy, hogy újra elő kéne venni az alapművet, hisz gyerekkoromban láttam először, és utoljára (furcsa mód, ezt nem ismételgették agyon a tévében). Sajnos, így felnőtt fejjel, már nem tudtam úgy élvezni, mint gyerekként, ellentétben a Goonies-al, ennél vannak is olyan hibák, amelyek a film értékét jobban rontották.
Jó ideje megfogadtam, hogy nem leszek naprakész a Marvel filmes cirkusza kapcsán, és csak arra szánom rá magam, ami tényleg felkelti az érdeklődésemet. Nos, ennek eljött az ideje, még ha alapjáraton maga a karakter sose érdekelt igazán, de a Disney+ annyira tolakodóan nyomatta, hogy itt az új alkotása, ugyan nézzem már meg, hogy végül rászántam magam. Szerencsére nem hosszú az egész sorozat, de ennek megfelelően erős hiányérzetem is támadt a nézése közben. Alapvetően nem lett rossz, de jó sem. Olyan igazi erős középszer, aminek a kihagyásától senki nem lesz szegényebb.
Van az úgy, hogy néha az ember a kedvencében is megtalálja a hibát. A Gyűrűk Ura filmtrilógiára gondoltam ezúttal, melyet az egyik, ha nem a legjobb fantasynak tartok, egyben a legjobb könyvadaptációnak. Mégsem mehetünk el szó nélkül a hibái mellett sem. Ez esetben egy konkrét eleméről lenne szó, mégpedig a harmadik filmben, amikor Szauron seregei ostromolják Minas Tiritht, a város védői trebuchet hajítógépekkel védekeznek. Ezzel önmagában nem lenne gond, és talán még elfogadható is lehetne, hogy a látvány kedvéért túltolták velük a szekeret, mégis a megvalósítás az, ahol számomra már premierkor feltornászta a szemöldökömet.
Szerettem volna azt mondani, hogy kellemesen csalódtam ebben a filmben, de a Chip’n Dale: Rescue Rangers (2022) majdnem pontosan olyan penetráns lett, mint amilyennek az előzetes ígérte. A legfurcsább az egészben mégis az, hogy az elején már-már kezdett tetszeni, és komolyan felmerült bennem, hogy “na, ezt fel kéne raknom a pozitív csalódások polcra”. Mondjuk azon már meg sem lepődöm, hogy emellett az egekig dicsérik. Holott úgy minőségben, mint tartalomban és karakterek terén, körülbelül egy lapon említhető a Space Jam 2-vel, legfeljebb ez a kettős mérce a furcsa, mert utóbbit nem kímélte sem a sajtó, sem a közvélemény.
Gondolom nem sokan hallottak erről a sorozatról, én is véletlen akadtam rá, s már a borító képe alapján az volt az első benyomásom, hogy ez annyira rossz, hogy kíváncsi vagyok rá! A második gondolatom volt, hogy ez egy Monster High copy cat, ami az elején még igazolódni is látszott.
Vannak alkotások, amelyeknél a végeredmény kapcsán azt nehéz eldönteni, hogy ez most jó volt, vagy rossz? A Supernatural Academy pontosan ebbe a csoportba esik, mivel egyszerre villant remek történetet, és rém buta forgatókönyvet. Így aztán rendesen a két szék között a padlóra esik.
Nocsak, a Disney csinált egy jó animációs filmet. Jó, nem volt semmilyen elvárásom iránta, ami leginkább az eléggé felemásra sikerült Rayának köszönhető, meg úgy az előzetes alapján sem volt különösebben bizodalmam iránta. Ehhez képest meg tudott lepni pozitívan. Pedig amúgy az alkotás bot egyszerű, és nem hiányzanak belőle a szokásos Disney-hülyeségek sem. Sőt, az első pár percben még rendesen fel is szaladt a szemöldököm, hogy “mi a szar ez”? Majd azon kaptam magam, hogy élvezem a nézését, s a vége felé már csak azon izgultam, hogy ne rontsák el, ami szerencsére szintén jól vette az akadályt.
Idén a Pixar egy valóban különleges darabbal rukkolt elő, mely már az előzetes alapján meggyőzött, hogy látnom kell. A Luca kicsit nehezen elhelyezhető a stúdió filmográfiájában, mivel szinte teljességgel nélkülözi azokat az elemeket, amelyek a legsikeresebb alkotásaikra jellemzők voltak, nem egy bonyolult film, nincsenek benne mély érzelmek, vagy ügyesen megfogalmazott társadalomkritika, ami valami újat mondana. Mégis szerettem ezt a filmet. A kritika tartalmazhat spoilereket.
Ritkán nézek orosz filmeket, de akad pár, ami érdekel. Ez is fent volt a bakancslistámon, így külön örültem, amikor a Youtube ajánlásban elébem került, ráadásul angol felirattal, mivel sajnos a szövegértésem orosz nyelven nincs a topon. A kezdeti lelkesedésemet azonban hamar lelohasztotta ez a film, és a végére leginkább csalódottságot éreztem.
Öt évvel ezelőtt azzal az elhatározással töröltem a játékot, hogy soha többé nem térek vissza hozzá. Kicsit sajnáltam, mert elég sok időt töltöttem vele még a kezdet kezdetén. Akkor, öt éve, azért néztem fel, mert kíváncsi voltam, hogy cirka két év kihagyás után miben változott a játék. Gondolom sejthető, hogy csalódást okozott. Idén mégis rászántam magam, hogy adjak neki még egy esélyt, lévén, az EA úgy döntött, felpattintja Steamre is, amit már azért is értelmetlen ötletnek találtam, mert lényegében az Originről is csak a telepítőt kell leszedni. Most az EA vagy promó fogásnak használta ezt a lépést, vagy hosszabb távon be akarja zárni az Origint, és fokozatosan átszervezi a játékait a Steamre. Mindegy is. Ennyire hosszú kihagyás után amúgy is újra kellett tanulnom a játékot, szóval indítottam is egy új karaktert.
Foma blogja 