Az előző részben a történelmi, kulturális háttérrel foglalkoztam, most pedig következzenek maguk a mitikus, legendás lények, melyek csak a bestiáriumok lapjain és az emberek képzeletében léteztek.
Mivel eddig inkább csak a bestiáriumok keletkezésével foglalkoztam, azok tartalmára áttekintő jelleggel ki kell térnem. A legtöbb munka inkább amolyan összefoglalója kora tudományos ismereteinek, és mint ilyen, bár törekszenek a teljességre, az állatvilág bemutatásánál komoly kompromisszumok figyelhetők meg. Míg a Physiologus közel félszáz állatot mutat be, vegyesen valódit és fiktívet, addig Thomas of Cantimpré már több százat, melyek között szép számmal akad olyan is, amit ő maga fabrikált más művek félrefordítása révén.
Az állatok bemutatásánál is figyelemre érdemes, hogy egyes művekben lényegében ömlesztve tálalják ezeket, míg mások, mint Thaon, vagy Cantimpré, már tipológiát alkalmaznak. Így létre is jön egy főbb csoportosítási rendszer, amiben külön kezelik a “beast” fogalom alá soroltakat (ebben az esetben lehetetlen lefordítani magyarra, mivel vegyesen jelen van alatta minden emlős, sok olyan négylábú, ami inkább hüllő, illetve meghatározhatatlan besorolásúak is), a madarakat, halakat (halnak tekintik a vízi emlősöket is), “kígyókat” (ez alatt zömében hüllőket és kétéltűeket értenek) és férgeket (ízeltlábúak is ide tartoznak).
Saját meglátásomként érdemes még hozzá tenni egy másik szempont rendszert, ami alapján úgy is csoportosíthatjuk, főleg már a fiktív lények terén, hogy vannak egyszerű fiktív lények (mint a sárkány, főnix), a kompozit lények (kiméra, mantikor), humanoidok (ogre, monopod), vagy kompozit humanoidok (sellő, kentaur). Ezek közül a tisztán humanoidokkal a bestiáriumok úgy tűnik nem foglalkoztak nagyon, úgyhogy azoknak külön kellett utána járnom. Én viszont a hangulat kedvéért kevert sorrendben írok róluk. Na jó, nem mindről, inkább csak egy válogatásra szorítkozhatok.
Nevek használata tekintetében szintén akadnak nehézségek. Zömében igyekszem a magyar nevüket használni, vagy magyarítani, de néha nem kerülhetem el, hogy a latin, vagy angol nevezékre kényszerüljek.
Bonnacon
Az állat, ami pofán szar, ha megijeszted. Leírása alapján akár egy teljesen hihetően létező jószág is lehetne, ha az ürülékétől nem gyulladna fel az ember. A bonnacon már Arisztotelésznél és Pliniusnál felbukkan, akik a mai Macedonia területét jelölik meg élőhelyéül, míg Solinus Kis-Ázsiát. Általában zömökebb bikára, vagy ökörre emlékeztető lényként írják le, aminek olyan sörénye van, mint a lovaknak, de a szarvai hátrafelé hajlanak, így védekezésre az állatnak a másik vége szolgál. Arisztotelésznél még csak maró hatású a végterméke, ami lehámozza a kutyák bundáját, míg Pliniusnál már egyértelműen feltüzeli áldozatait.
Leviatán és behemót
Zsidó hagyományból fakadó szörny páros, melyeket az idők kezdetén teremtették, és az idők végezetén összecsapnak, majd Isten egy karddal leöli őket. Olyan hatalmasak és rettentőek, hogy nem férnek meg egymás közelében, így kezdettől külön választva élnek. A leviatán a tengerek legnagyobb szörnye, míg a behemót a szárazföldeké. A leviatán leginkább egy kígyó, vagy sárkányféle, ami tüzet köp és a Sádán, vagy az Antikrisztus lovagolja az ábrázolásokon, míg a behemót valamilyen négylábú állatként jelenik meg, szintén rendelkezik hüllő tulajdonságokkal, és gyakran ábrázolják úgy, hogy egy démon, vagy az Ördög lovagolja. A behemót tartózkodási helye kapcsán két variáció létezik, az egyik szerint az Édentől keletre lévő sivatagban él, míg a másik szerint a hegyekben. A leviatánnál már nincs ennyire egyértelműsítve, hol él a tengerekben. Bestiáriumokban nem szerepelnek, csak néhány enciklopédiában. A legkorábbi megjelenésük a Bibliában van, Jób könyvében.
Kiméra
A görög mitológiából átvett kompozit lények egyike, melynek oroszlán teste és kecske feje van, kígyó farokkal. Feje alkalmasint tüzet is lehelhet. Cantimpré szerint Babilon környékén honos és a muszlimok hajlamosak áldozatként bemutatni Istennek. Ábrázolása során olykor ruhában ábrázolják, mivel az öltözködésben megjelenő hiúság szimbóluma Cantimprénál.
Mantikór
Másik híres hibrid lény a görög mitológiából. Ennek teste szintén oroszláné, míg feje emberi, farka pedig skorpió. Az Indiában honos állat teste vérvörös színű, feje pedig egy kék, vagy szürke szemű emberé. A hangja furulya-szerű dallamra emlékeztet, illetve egyes feljegyzések úgy gondolják, hogy farkából tüskéket tud lőni. Egyes helyeken a hárpiával azonosítják. Legfőbb tápláléka az emberhús, neve is az ó-perzsából származik, ami “emberevőt” jelent.
Számos szerzőnél felbukkan Arisztotelésztől Pliniuson át Bartholomaeus Anglicusig. Szinte mindenkinél eltér valamilyen formában a leírás. Plinius például tudni véli, hogy Etiópiában is élnek mantikorok, amik képesek utánozni az emberi beszédet. Cantimprénál viszont keverednek a leírások, így egyik mondatában még azt írja, hogy barna szemű lény, pár sorral lejjebb meg szürke szeműnek titulálja. Abban mind egyet értenek, hogy három sor foga van és emberhúsra éhezik.
Tengeri szamár
Aki ismeri Justvidman munkásságát, az már találkozhatott vele. Másik neve Onos és eredetileg a Kyranides-ben (Liber Kyrannidarum, Cantimpré hivatkozásában) jelent meg, mint az alkímia egyik fontos eleme. Számos másik lénnyel együtt, a tengeri szamár is egy, a középkorban elég népszerű, dualista világfelfogás teremtménye, aminek lényege, hogy a tenger az a szárazföld ellentéte, tükörképe, így természetesen meg kell lennie benne a szárazföldön élő állatok tengeri megfelelője is. Így jött létre az onos is, melynek halteste van ugyan, de szamár feje és lábai. Különböző testrészeit, de főleg a húsát elsősorban az elmebajok orvoslására alkalmazták a leírások.
Unikornis
Ha van lény, ami esszenciálisan képviseli, szimbolizálja a középkort, akkor az egyszarvú egyértelműen az. Ami leginkább annak köszönhető, hogy a középkorban alakult ki azon értelmezése, ami mai napig meghatározza, holott egyáltalán nem volt mindig az ártatlanság és tisztaság szimbóluma. Ezen felül megjelenésében sem épp úgy képzelték el, ahogy ma rá gondolunk, mivel jobban hasonlított egy kecskére, mint lóra.
Már az ókor óta ismert figura, Ktésziasz a Kre 5. században úgy jellemzi, mint a szamarak egy fajtája, ami hasonló méretű egy lóhoz, testük fehér, fejük sötét vörös, szemük sötétkék, és Indiában élnek. Idősebb Plinius is Indiába helyezi, de ő az ökörhöz hasonlatosnak írja le, olyan tulajdonságokkal, amelyek más állatokra emlékeztetik: teste lóra emlékeztet, feje szarvasra, lába elefántra, farka meg mint a vaddisznóé. Az ókori leírások alapján egyértelműen kirajzolódik, hogy az indiai orrszarvú inspirálta az unikornist, vagy inkább egy volt azzal. Sevillai Izidornál jelenik meg a szűz lánnyal történő elfogás motívuma, azaz az unikornis annyira vad és gyors, hogy egyetlen vadász sem tudja elfogni. Kézre kerítéséhez szükséges egy szűz lány alkalmazása, akiben az állat megbízik, a közelébe engedi, és ilyenkor ellankadó figyelmét kihasználva lehet levadászni. Másik tulajdonsága, hogy gyakran harcol az elefánttal, szintén Izidornál bukkan fel.
Ábrázolásait tekintve, leginkább kétféle fazon dominál: az egyiken egy hosszú, egyenes szarvú, kecske-szerű lényként mutatkozik, míg a másik variációban kis termetű lóra, vagy szamárra hasonlít. Szarva szinte mindig a homloka közepéről indul, többségében hosszú, egyenes, olykor íves, illetve visszatérő tulajdonsága a spirális barázda végig futása. Ikonográfiailag több variáció is elterjedt volt, melyek közül a legnépszerűbb, ahogy egy szűz ölébe hajtja fejét, miközben hátulról egy vadász igyekszik leteríteni, de ábrázolják még önmagában is, illetve nagy ritkán más állatokkal való küzdelem közben.
Az unikornis jelentősége az idők folyamán szintén átalakult. Még az ókorban vad lényként tekintettek rá, ami mindent és mindenkit megtámad, addig a középkor első felében amolyan negatív figura volt, azaz a szűz lányok megrontójaként értelmezték. Csak az érett középkorban kezdett átalakulni a viszonyulás, és vált Krisztus allegóriájává, a szűz lány figurája pedig Szűz Máriává nemesült, így lett a késő középkorra az unikornis a megtestesült tisztaság és az önfeláldozás jelképe. A mai lószerű ábrázolása pedig inkább már a reneszánsz eredménye.
További érdekesség még, hogy az unikornis szarv iránt nagy volt a kereslet a középkortól egész a kora-újkorig, mivel úgy hitték, hogy alkalmas bármilyen méreg ellenszerének. A keresletet főleg északi hajósok igyekeztek kínálattal ellátni, elsősorban narvál szarvakat bocsátva áruba átcímkézve. Nyugat-Európában fennmaradtak olyan főúri gyűjtemények, amelyek tartalmaznak unikornisnak titulált narvál szarvakat.
Baziliszkusz
The basilisk is the king (regulus) of the serpents, indicated here by the crown and the snakes paying homage. The basilisk is deadly: it can kill with its scent, its poison, its fiery breath and even its glance.
A Harry Potterből jól ismerjük a kígyók királyát, és Rowling több elemét a középkori bestiáriumokból és enciklopédiákból vette át. Pontosabban csak az egyik variációját. Mert ez a név alatt legalább kétféle lényt azonosítottak a középkorban. Az egyik variáció sima kígyó alakkal értelmezi, míg másik változata kígyófarokkal bíró kakasként mutatkozik. Utóbbit nevezik még cockatrice-nak is manapság. Gyakorlatilag minden része gyilkolásra termett, a szaga, a nézése és a hangja is öl, szájából tüzet lehel és a harapása is mérgező. Mivel az állat a száraz helyeket kedveli, ennek megfelelően mérge is kiszárítja áldozatát, ráadásul olyan erős, hogy ha lándzsával leszúrják, a lándzsán keresztül is végigfut a méreg és megöli az embert. Körülötte kipusztulnak a növények, de még a kövek is elrepednek.
Egyetlen természetes ellensége a menyét (nem véletlen van a Harry Potterben is kapcsolódása a Weasley családhoz), ami utána megy barlangjába és megöli, akár annak árán is, hogy ő maga is belepusztul a küzdelembe. Ugyanígy baja van a kakasokkal, már a látványuk félelmet kelt bennük, a kukorékolásuk pedig görcsöket okoz nekik, amibe akár bele is pusztulhatnak.
Miniature of a basilisk and two victims of its murderous gaze, a man and a ermine or ferret.
Szaporodása is hasonló ahhoz, amit Rowling leírt, egy varangy költi ki a kakastojást, amiből egy hím tyúk kel ki, ami hét nap múlva növeszt kígyó farkat.
A már az ókor óta számon tartott lénynek az ábrázolása is több variációt mutat. A leggyakoribb egy madár-kígyó kompozit állat, jellemzően egy kakas kígyófarokkal, de vannak olyanok, ahol kígyónak mutatkozik, és olyanok is, amelyek kihangsúlyozzák a kígyók közti státuszát és egy koronát viselő kígyóként mutatják. Idősebb Pliniustól Sevillai Izidoron át Bartholomaeus Anglicusig számos szerző foglalkozott vele, olykor egész hosszan ecsetelve tulajdonságait. Plinius szerint például Cyrenaica területén él, Izidor három fajtáját különbözteti meg, míg Anglicusnál már a cockatrice elnevezés is megjelenik, amit a görög baziliszkusz és latin regulus nevekkel azonosít.
Orphan Bird
Középkori kreálmány, Pierre de Beauvais-nál jelenik meg (13. század elején ténykedett, francia nyelven). Impozáns megjelenésű madár, mely Indiában él egy tengerben és vízre rakja tojásait, melyek közül a rossz utódok tojása a víz mélyére süllyed és a fiókák arra kényszerülnek, hogy az apjukkal éljenek az örök sötétségben, míg a jók a felszínen maradnak, és az anyjuk mellett kelhetnek ki. Az egész koncepció inkább morális tanításról szól, ami azt hirdeti, maradj Krisztus mellett, mert elkárhozol.
Monopod
Humanoid lény, melyet neveztek egylábúnak és sciapod-nak, azaz árnyéklábúnak is. Ez a fiktív emberi faj már az ókorban megjelenik forrásokban, Plinius szerint Indiában élnek, és két fő tulajdonságuk van: egyetlen lábuk van, ami a törzsükből középütt nő ki, ezzel meglepően gyorsan tudnak amúgy közlekedni, másik képességük, hogy nagy melegben hanyatt fekszenek, és nagy lábfejükkel önmaguknak árnyékot csinálnak. Eusebius, Philostratusra hivatkozva, azt teszi hozzá, hogy Etiópiában is honosak, míg Sevillai Izidor kizárólag Etiópiában élőnek tartja őket. Külön érdekesség, hogy a vikingek az Újvilágban is felfedezni véltek monopodokat, amiről említést tesz a Vörös Erik Saga és a 15. századi Claudius Clavno térkép.
Természetesen voltak kételkedők is, így Szent Ágoston bizonytalannak tartja a létezésüket, míg Giovanni de’Marignolli nem csak kétségbe vonja, de egy alternatív magyarázatot is talált rá a 14. században. Szerinte az indiaiak kézben hordható napernyőit értelmezték félre az ókoriak. Modernebb kutatás szerint egy védikus isten, Soma ábrázolásából eredhet az egylábúak legendája. Ezt az istent, mivel szoros kötődése van a pszichedelikus gombákhoz, gyakran a földből egyetlen szárban (amit lábként is rajzolnak) kinövő emberi alakként ábrázolnak.
Sellők, hárpiák és szirének
Tárgyalhatnám őket külön is, de gyakran összekeverték őket a múltban is, szóval így jobban összefoghatóak. Mivel mindhárom lény kompozit, félig ember, félig állat testtel rendelkezik, és mindhárom kötődik a vizekhez, főleg a tengerekhez, ebből fakadóan elsősorban a tengerész folklór részét képezik.
A sellő szintén egy ősi, az egész bolygón ismert mitikus lény, mely jellemzően halfarkú nőként ismert (léteztek férfi sellők is, de ritkán kerültek szóba). Míg az ókorban aránylag semleges lénynek számítottak, esetleg barátságosnak, addig a középkorban kifejezetten negatívan viszonyultak hozzájuk. Gyakran ábrázolátk tükörrel és fésűvel a kezükben őket, ami a bujaság és fényűzés szimbólumává tette a sellőket. Jellemzően a tengerek lakói voltak, de a modern kutatások azt sejtik, hogy a szárazföldek vizekhez köthető lényei, mint a Kelet-európai ruszalkák is, a sellőkből eredhetnek. További érdekesség, hogy olykor két halfarokkal ábrázolták őket (mai napig vita tárgya, hogy ilyenkor sellőféléről, vagy szirénről van-e szó), ami ma leginkább a Melusine néven van emlegetve, és a Starbucks szimbóluma is egy ilyen alak.
Gyakran vonnak egyenlőséget a sellő és a szirén közé, holott utóbbi kapcsán, főleg az Odüsszeia révén, azt gondolhatnánk, hogy ez a kompozit lény nem is hasonlít rájuk, hisz ember fejű és madár testű szörnyekről van szó. Ez annyiban sántít, hogy a szirének ábrázolása kapcsán nem volt egységes álláspont, és igen gyakran madár test helyett halfarokkal ábrázolták. Sőt, olyan is előfordult, hogy mind madár, mind haltulajdonságukat megkapták, így egy ember fejű, felső testű, madárlábú, esetleg szárnyakkal rendelkező, de halfarkú lényként jelentkezik egyes ábrázolásokon. A sellővel ellentétben, már az ókortól határozottan ártó szándékú szörnyként tekintettek a szirénre, mely bűvös erejű énekével a vesztükbe csalja a tengerészeket, hogy azokat utána elfogyassza. Énekük kapcsán van még egy visszatérő motívum, miszerint akkor énekelnek, amikor viharos a tenger, míg tiszta időben sírnak. Náluk is előfordul a férfi alak az ábrázolás terén, illetve a két halfarokkal rendelkező változat. Jellemzően hangszerrel mutatkoznak az illusztrációkon, hárfa, lyra vagy valamilyen fúvós hangszer (síp, furulya, stb.). Ritkábban halat tartanak a kezükben, aminek a magyarázata, hogy elragadja az ember lelkét, megfosztva azt az üdvözüléstől.
Ha a sziréneket a sellőkkel lehet összetéveszteni, akkor a hárpiákat meg a szirénekkel. Ezek a lények általában madár testű és ember fejű ábrázolással rendelkeznek (a szirének inkább egész emberi felső testtel rendelkeznek), és a görög-római mitológiában a viharos szél megtestesülései. Ragadozó madarakként szintén kifejezetten veszélyesek az emberre. Ellentétben az előző két lénnyel, a hárpia a szárazföldön sem ritka, leginkább hegyvidéken él, barlangokban fészkel, és minden élőlényre rátámad, amit megehet.
Griff
An elegant griffin holds a horse it wants to eat, but the horse fights back by biting the griffin’s neck.
Szintén egy ősi figura, amiről már Hérodotosz is említést tesz. Ő maga a szkítáktól hallotta a griff legendáját. Későbbi történetírók gyakran át is vették Hérodotosz ismeretét, ha a nomád népekről akartak írni, így a nomád népvándorlások egyik kiinduló oka a krónikákban a griffek támadása keleten.
Ez a kompozit lény, melynek hátsó része oroszlán testéből van, elülső része és feje sasé, s gyakran van sas-szárnya is, kifejezetten nem tekinthető barátságos természetűnek, noha nem tör tudatosan az ember életére, de ragadozó lévén, gyakran okoz gondot, mivel igencsak ízletesnek tartja a lóhúst.
Élőhelyét tekintve legalább három lokalizáció ismert: India sivatagja, szkíta Ázsia és Baktria. Utóbbi kettő nagyjából átfedésben van egymással, mivel Baktria ennek a szkíta Ázsiának a része (nagyjából a mai Afganisztánnal azonosítható). S innen ered a griff egy másik tulajdonsága, azaz a kincshalmozó szokása, ami miatt az emberek, főleg az indiaiak előszeretettel fosztogatják a griff fészkét. Arról megoszlik az auktorok véleménye, hogy miért gyűjtik a kincseket, aranyat és drágaköveket (utóbbi bányászata főleg Baktriában zajlott akkoriban), van, aki szerint merő heppből, míg például Cecco d’Ascoli szerint a smaragd az igazán fontos az állatnak, mert méreg elleni védekezésként tartja magánál. Akad egyéb hely is, amivel azonosítják, így Sevillai Izidor a Hyperborean-hegységbe lokalizálja, ami egy fiktív földrajzi régió része (egy külön földrészt feltételeztek messze északon, túl még Grönlandon is).
Aelianus, Ktésziaszra hivatkozva, részletesen leírja a kinézetét is, ami szerint a hátsó, oroszlán része fekete színű, elülső része vörös, míg szárnyai fehérek, nyaka sötétkék, szemei pedig olyanok, mint a tűz.
Főnix
Krisztus szimbólumainak újabb megnyilvánulása a főnix, ami halála harmad napján hamvaiból feltámadva üzeni meg az embereknek, hogy Krisztus tanítása és megváltása igaz. Noha a madár figurája jóval ősibb, mint a kereszténység.
Legalább kétféle variációja volt ismert a középkorban. Az egyik szerint Indiában honos az állat, és mikor eléri az ötszáz éves kort, fűszereket gyűjt a tollaiba, majd egy a számára előkészített oltáron elégeti magát, a hamvakból másnapra egy fűszeres illatú féreg, abból megint másnapra madárfióka kel ki, majd az új főnix visszatér élőhelyére.
A másik variáció szerint Arábiában honos a főnix, aminek a színe lila, vagy vörös, és csak egyetlen példány él a világon, ami a megfelelő kort elérve, máglyát épít magának, amire felmászik, és vagy a Nap gyújtja meg, vagy a csőrével ütöget egy követ, hogy szikrát csiholjon. Miután elhamvad, ugyanúgy újjá éled. Ezeken felül léteznek alternatív változatok, melyek a fenti kettő kombinációi.
Érdekes, hogy Hérodotosznál Egyiptomban él a főnix, illetve olyan variációt fogalmaz meg, ami alapján nem csupán hamvaiból élet újjá, hanem akkor születik, amikor az apja meghal. Az egyiptomiak elég nyakatekert magyarázatot adtak Hérodotosznak, aki szkeptikusan jegyezte fel, hogy ez a madár Arábiából érkezik, magával hozza az apját, amit begyömöszöl egy mirhából készült tojásba, ami még az antik szerző számára is túlságosan logikátlannak hangzott.
Ovidius az asszíroktól eredezteti a főnix nevet, és nála is hangsúlyosak a fűszerek, mint az újjászületés kellékei. Még Plinius egyaránt felsorolja, hogy India és Arábia is ismert lakhelye a madárnak, amit kiegészít Etiópiával. Cantimpré pedig határozottan összeköti a keresztény szimbolikával, nála egyaránt szimbolizálja a Szentlelket és Krisztust is.
Tengeri szerzetes
Talán a legismertebb tengeri lények egyike lett, miután Justvidman vicces formátumban bemutatta. A tengeri szerzetes a középkorban jelenik meg (talán Cantimpré találmánya), melyet létező állatok inspirálhattak. Feltehetően valamilyen tintahal, vagy polip-féle lehetett az alapja, amire főleg 16. századi ábrázolások és leírások alapján lehet következtetni. Cantimpré leírása szerint hal teste van és emberi feje, vagy felső teste, melynek fej része úgy néz ki, mint a szerzeteseké (kopasz tonzúrával), továbbá úgy cserkészi be szárazföldi áldozatait (különösen az embereket), hogy játszadozással felkelti figyelmüket, magához csalogatva azokat. Élőhelye főleg az északi vizekben, Anglia és Skandinávia környékén van, s állítólag 1540-ben sikeresen el is fogtak egy példányt. A leírások alapján a másik azonosítási lehetőség az angyalcápa valamelyik fajtája.
Blemmyes
Vagyis a fej nélküli emberek, más néven akephaloi. Már az ókor óta ismert mitikus embercsoport, akiknek fő tulajdonságuk, hogy az arcukat a mellkasukon hordják (két fő típusuk szerint az egyik csoport a szemeit is a mellkasán viseli, míg a másik a vállain). Élőhelyük az idő múlásával folyamatosan változott, míg Hérodotosznál még Líbia keleti régiójában éltek, addig Pliniusnál már Etiópia vagy Núbia lett megjelölve lakhelyüknek. A középkorban tovább költöztek, és főleg India, vagy a Himalája vidéke számított lakhelyüknek, ami a Felfedezések korában ismét relokalizálódott, Guineába.
Érdekességük, hogy az Európán kívüli kultúrákban is gyakran visszatérő figurának számítanak, így ismertek Perzsiától Indián át Japánig, de még az amerikai őslakos mítoszokban is felbukkannak. Ennek megfelelően eredetük is erősen vitatott, eleve a blemmyes név etimológiája sincs megnyugtatóan megfejtve. Feltételezik, hogy olyan kulturális viselkedés formákat értelmezhettek úgy, hogy fej nélküli emberekké váljanak, amelyekben az extrém testtartás fontos szerepet kapott, de bizonyos majom és főemlősfajok fejtartási szokásai is inspirálhatták a fej nélküliek kialakulását.
Sárkány
This two-footed dragon has a head crest, colorful wings and an ornament on the end of it coiled tail.
Talán nincs a világon olyan lény, amit annyira jól ismernének, mint a sárkány. Ez a szörny gyakorlatilag annyira egyetemes részét képezi az emberi kultúrának, hogy nincs olyan közösség a bolygón, amelynek ne szerepelne a mitológiájában valamilyen formában. Mégis valahogy a középkorral annyira szervesen összeforrt, hogy egyezményesen az európai megjelenése vált mindenütt az alap ábrázolása. Holott a középkorban még egészen másképp képzelték el a sárkányt, mint ma (akárcsak az unikornis esetén).
A sárkány a középkor embere számára maga az Ördög. Egyes vélekedések szerint Ádámot és Évát is sárkány alakban kísértette meg. Ebből következik, hogy a sárkány alakja gyakorta inkább hasonlított kígyóra, mint szárnyas gyíkra, amit számos néphagyomány mai napig őriz. A szláv folklórban például mai napig inkább hasonlít kígyóra, és a neve is egyezik azzal.
Természetesen nem mondok újat azzal, hogy már az ókorban is ismerték a sárkányokat, megemlékezett róla Plinius, Lucanus és Solinus is. A középkorban is többen foglalkoztak vele, hosszabb leírást alkotott róla Cantimpré, Anglicus, vagy épp Albertus Magnus. Ezen leírások alapján a sárkány az a világ legnagyobb kígyója, melynek ereje a farkában van, mivel annak csapásai mindent szétmorzsolnak, áldozata köré tekeredve összeroppantja azt, míg a mérge veszélytelennek számít. Nagy ellensége az elefántnak, amire direktben vadászik is.
Élőhelyét tekintve, a megszokott India és Etiópia merül fel a középkorban, illetve előbbi esetén megemlítik, hogy a sárkány fél a peridexion fától, aminek már az árnyéka is fájdalmat okoz neki, továbbá félik a párduc leheletét, így annak ordítására a sárkányok menekülőre fogják.
Cantimpré megemlíti, hogy ha sikerül megfogni, és ráülni, nagy távolságokra elviheti utasát, amennyiben szárazföldi célt jelölnek meg, a tenger fölött ugyanis elfárad és a vízbe zuhan. Anglicus szerint onnan ered a tűzköpő sárkány gondolata, hogy a mérge annyira forró, hogy felgyullad tőle a levegő, míg Albertus Magnus már sárkány-fajtákkal is foglalkozott.
A sárkány értelmezése terén egyértelműen az Ördöggel való azonosítás dominál, így a megtévesztés mestere, taraja révén a büszkeség bűnének szimbóluma, mivel az ereje a farkában van, ezzel a sportszerűtlenség, a hazugság megtestesítője, mint ahogy a lesből támadás is az alattomosság allegóriájává teszi. Ábrázolásaiban elég változatos kép él róla, gyakran más állatokkal való küzdelem közben, vagy épp a peridexion fa körül ábrázolják, máskor barlangjában megbújva mutatkozik, míg kifejezetten ritka, hogy tüzet lehelve ábrázolják. Van, amikor kígyóként mutatkozik, máskor gyíkszerű a kinézete, s a szárnyak sem mindig kötelező tartozékai. Külön érdekesség, hogy az alkímiában kedvelt alapanyag a sárkány, belső szervei gyógyító hatásúak, agyában lévő fehér kő értékes csecsebecse, de a húsa is alkalmas fogyasztásra.
Búcsú a legendás lényektől
Már így is elég hosszúra sikerült ez az írás, amit amúgy is jelentősen kurtítottam. Eredetileg legalább harminc lényről szerettem volna írni (és még az is csak egy része lenne a teljes képnek), amihez hozzá csaptam volna pár valódi állat középkori értelmezését is. De az eddigiekből is kirajzolódik, hogy a középkorban miként viszonyultak a “kriptidekhez”. Egyszerre hitték el ezek létezését, és helyezték azokat olyan távoli tájakra, amelyeket néhány kalandor kedvű kereskedőn kívül senki sem keresett fel, vagyis Európa számára peremterületeken, vagy még távolabbi tájakon éltek ezek a lények, Afrika bejárhatatlan vidékein, Núbiában és Etiópiában, a kies Perzsiában és Baktriában, vagy az egzotikus Indiában. Néhányuk messze északon, a hideg tengerek vidékén, vagy még azon is tul lelhető fel, de csak elvétve akadnak olyanok, amelyek kitartóan Európa területén maradtak, azok is zömmel a nehezen megközelíthető hegyvidéki területeken, vagy lápvidékeken.
Konklúzióként vonhatjuk le továbbá, hogy nagy többségében ezen lények története, beléjük vetett hit, túlmutat a középkoron, nagyobb részüket már az ókor óta lejegyezték, akár még annál is régebbiek lehetnek, míg a középkor maga inkább annyit adott hozzá, hogy erkölcsi tanmeséket szerkesztett egy részük köré, a régi szerzők műveit olykor félreértve újabb variációkat adott hozzá, majd a korszak vége felé elkezdte átalakítani ezen lények egy részét a ma is ismert formájába.
Azt is megfigyelhetjük, hogy a beléjük vetett hit nem szakadt meg a középkor lezárultával, legfeljebb tágult az élőhelyük és Európa közötti távolság. Lényegében mondhatjuk, hogy a beléjük vetett hit kitartott egészen a modern időkig. De a beléjük vetett hit sem volt egységes a középkorban, már akkor is akadtak, akik egyik-másik szörny létezését kétségbe vonták, noha a kritikus gondolkodás nem volt annyira általános, hisz a bizonyítási eljárások korlátozott lehetőségei nem biztosították a teret sem a létezésük, sem annak ellenkezője bizonyítására.
Foma blogja 
Hozzászólás