Animációs Oscar 2013

Érdekes, hogy míg a 2000-es évek kapcsán minden jelölt lista mellé össze lehetett szedni még annyi olyan alkotást, amiket méltatlanul mellőzött az Akadémia, ez a lendület valahogy a 2010-es évek elején elfogyott. Annak ellenére, hogy rengeteg animációs film jelent meg 2012-ben, mégis azt kell mondjam, hogy alig egy-két alkotást hiányoltam az öt jelöltön túl. Ekkor már egyértelműen a folytatások korát éljük, tehát kaptunk Jégkorszak, Madagaszkár folytatásokat, melyek nem mondhatók a műfaj legjobbjainak. Kaptunk Hotel Transylvania-t, ami egy remek szórakozás, de nem az a kategória, amit valaha is hiányolnék egy Oscar jelölésről.

Animációs Oscar 2012

Azon évek közé tartozik 2012, amelyekhez nem igazán van kötődésem, ha animációs témáról van szó. Oscar szintjén meg különösen, hisz az öt jelöltből csak egyet láttam premierkor, attól sem voltam elájulva, ráadásul ezúttal is jelöltek két underdogot. Utóbbiak kapcsán további érdekesség, hogy az animációs Oscar történetében az első olyan jelöltek, amiket jóval az illetékes filmszezon előtt mutattak be először. Persze nem kell itt bundázásra gondolni, csupán az amerikai mozikba küldésük csúszott nagyot.

Nimona (2023)

A Netflix tavaly nagyot durrantott a Nimonával, ami eléggé kétes hírnévre tett szert, lévén a közönség egyik fele az egekbe magasztalta, míg a másik fele ki volt akadva a szokásos Netflix húzásokon. Annyi bizonyos, hogy a Disneynek most fájhat a feje, mivel a századik évfordulóra csak egy Wish-re futotta neki, miközben lehetett volna egy Nimonája is, ha nem szántja be a Blue Sky-t.

Sailor Moon 2. évad (1993-1994)

Mindig felül írja a szándékainkat az élet. Eredetileg például az SM-et sem terveztem tovább nézni, aztán mégis úgy alakult, hogy elkapott a gépszíj. Először csak arra voltam kíváncsi, mégis milyen a második évad elejének specialitása, az “Elf saga”, majd a többi is jött magától. Igaz, olyan tempóban nem tudtam nézni, mint az első szezont, holott rövidebb annál (sőt, ha a fő sztorit nézzük, talán az összes szezon közül a legkurtább), ami részben annak köszönhető, hogy napi 2-3 epizódnál többre nem futotta az időmből, meg valahogy ez a Black Moon ARC annyira nem tudott lekötni.

Sailor Moon, 1. évad újrázása (1992-1993)

Mindenkinek meg vannak a meghatározó pop-kulturális élményei, viszonyítási pontjai, amelyek iránt nosztalgiát érez, olykor felül írva az adott produktum tényleges teljesítményét fejben. Számomra a Sailor Moon a Dragon Ballal karöltve ilyen élménynek bizonyult a korai tinédzser éveimben. Meghatározó volt abban, hogy a japán animáció esztétikáját azóta is kifejezetten kedvelem, de abban különösen, hogy addig nem sok olyan animációval találkoztam, aminek tényleges története van, elindul A-ból és elér B-be.

Természetesen a nosztalgia hajlamos rózsaszín szemüveget tenni az emberre, és szebbé válik az emlék, mint amilyen az valójában. Különösen akkor, ha olyan életkorban tapasztaljuk meg, amikor még nem csak fogékonyak vagyunk mindenre, de nem is igazán van viszonyítási alapunk. A Sailor Moon kapcsán pedig jelentősen szépít a valóságon a nosztalgia-faktor. Épp ezért gondoltam, úgy jó tíz éve, hogy újra nézem, nagyobb részt abból a megfontolásból, hogy egyben sose láttam az egész sorozatot (jó, az utolsó évaddal azóta is adósa vagyok magamnak), majd idén úgy ítéltem, hogy sok emlék megkopott már ahhoz, hogy egy második újrázásra vállalkozzak. Ezúttal két dologban tértem el, egyrészt csak az első évadra vállalkoztam (főleg, hogy ma már nem nagyon van türelmem ilyen hosszú sorozatokhoz, ráadásul ellentétben a DB-vel, ezt valahogy annyira darálni sem volt hangulatom), másrészt elengedtem a magyar szinkront, az eredeti kedvéért.

Disney100: Tibi bácsi sem volt ennyire kínos

Idén ünnepli az egeres stúdió századi évfordulóját, és a centenárium alkalmából hatalmas ünnepség sorozatot csaptak, szenzációs filmekkel és animációkkal leptek meg minket, egész évben hype-ban tartottak bennünket, amit megkoronázott az év végi legnagyobb attrakciójuk, a Wish (magyarban Kívánság) című instant klasszikusuk. Mindezt megfejelték olyan izgalmas bejelentésekkel, mint az érkező Star Wars és Marvel tartalmak, új toyline-okat lepleztek le és a videójáték ipart is elárasztották szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb tartalmakkal.

A valóság az, hogy mindennek az ellenkezője történt meg. Sőt, megkoronázása volt az elmúlt öt év negatív teljesítményének.

Elemi (Elemental, 2023)

Már régen túl van a Pixar fénykorán, és valljuk be, az utóbbi években nem igazán hagyott maradandót az animációs filmek történetében. Akadt ugyan pár jobban sikerült alkotásuk, de ezekre rendre jutott legalább egy középszerű, olykor kifejezetten rossz darab is. Így érthető módon, erősen szkeptikus voltam az Elemi felé már az előzetes megtekintése után is, ezért különösen nem voltak elvárásaim iránta. Pont ebből kifolyólag, egészen pozitív csalódásként éltem meg a lámpás stúdió legújabb alkotását.

Na nem azért, mert olyan hű de jó alkotás volna, sőt, valahogy úgy vagyok vele, mint a Meridával, vagyis meg lehet nézni, a maga módján még szórakoztató is, csak bármelyik másik stúdiótól jött volna, dicsérném, a Pixartól viszont ez kevés. Közben kibukik a stúdió sikerkorszakának rákfenéje is, hisz mostanra látványosan összeroskadt a 2000-es években lefektetett minőségi alapok jelentette elvárások alatt, amit azzal igyekszik kompenzálni, hogy vagy a nosztalgia receptorokra hajt, vagy épp politizál. De ezek csak tünetei annak a kreatív deficitnek, amit Lasseter távozása eredményezett, mivel korábban bizonyították, hogy ha folytatásról van szó, tudnak ők jót produkálni, és az aktuális üzenetek átadásában is bizonyítottak már pozitív értelemben. Ehhez képest az Agymanók és a Coco kivételével, egyáltalán nem éreztem azt a jellegzetes Pixar ízt az animációikon, műveik többsége a látványos techdemó szintjén nem nagyon volt képes túlmutatni. Bár néha még ez is nehezükre esett (lásd. Pirul a panda, ami csak nyomokban tanúsított vizualitás terén minőséget).

Nem akarok Szirmaiba átmenni, de ez kikívánkozott belőlem.

Mavka, az erdő őrzője (Мавка. Лісова пісня/Mavka, The Forest Song, 2023)

Nem sűrűn találkozom olyan alkotással, aminél nem tudom eldönteni, hogy ez most jó volt, vagy ellenkezőleg, nos a Mavka pont ebbe a kategóriába tartozik. Az a kevés értékelés, amit találtam neten, leginkább ajnározza (jelen nemzetközi helyzetben valahol érthető is), bár szerintem azért a szuperlatívuszokra nem szolgált rá. Így viszont napok óta azon kattog az agyam, hogy mégis miként értékeljem? Nem is csak azért, mert ha negatívat mondok róla, akkor ilyennek tartanak, ha meg pozitívat, akkor olyannak, hanem mert alapból is ott a gond vele, hogy rettenetesen olcsó húzások vegyülnek benne a meghatóan széppel. Az egyik pillanatban, mintha az Asylum készítette volna, a másikban meg a Dreamworks minőségét hozza.

Kojot négy lelke (2023)

Nem egyszerű alkotás a Kojot négy lelke, és nem egyszerű értékelni, mivel nehéz nyugodt szívvel azt mondani rá, hogy tökéletes lenne, viszont azt is elismerem, hogy a maga módján mégis zseniális darab. Tipikusan gondolkodós darab, ennek megfelelően nem nagyon mond ki egyenes válaszokat az élet nagy kérdéseire, azt a nézőnek kell utólag magának lefejtenie a látottakból.

Earwig and the Witch (2020)

Igen, ez pont olyan rossz, ahogy kinéz.

Miyazaki Hayao nagy visszatérése a Studio Ghiblihez totális szemen köpése lett a “mester” addigi ars poeticájának, azzal, hogy 3D CG animációra váltottak. Alapvetően a japán animációnak nem áll jól ez a formátum, és nyugatiaknál sem mindenkinek megy olyan minőségben, hogy ne fintorogjon az ember tőlük.

De van rosszabb is a borzalmas látványnál, amit igazából elsősorban a karakter dizájn húz le, a háttér legalább valahogy kinéz. Nagyobb bűn, hogy úgy karakterek, mint történet terén iszonyú felületes lett a végeredmény, amin még az is rontott, hogy az időkeretet is rettenetesen osztották be.