A könnyűzenének, de különösen a rocknak, nélkülözhetetlen kelléke az elektronikus hangszer, azon belül talán a legfontosabb a gitár. Csakhogy a szovjet hangszergyártás meglehetősen késve reagált az új zenei igények kiszolgálására, ráadásul a gitárnak eléggé felemás hagyománya volt az oroszok körében, akik inkább a harmonikát favorizálták a húrosokkal szemben. Az új igény mind a lakosság körében, mind az állami zene területén a 60-as évek elején megjelent, ami lassan életre hívta a szovjet gyárak új termékeinek megjelenését is. Ezen belül a leglátványosabb utat a gitár járta be, amit a nulláról kellett kezdeni, kvázi újra feltalálni, hogy végül az egész korszakon átívelő problémát jelentsen minőségi lépéshátránya a nyugati gitárokkal szemben. Épp ezért érdemes végig venni a szovjet elektromos gitárok történetét, ami oly mértékben egybe fonódott az állammal, hogy annak szétesése magával rántotta magát a gitárgyártást is.
Következzék a szovjet heavy metal együttesek bemutatásának következő felvonása. Ezúttal is igyekeztem egyaránt hozni jelentősebbeket és kevésbé sikereseket. Terveim szerint a következő, harmadik résszel lezárom a témának a fő sodrát, de teljesen még nem engedem el.
Az előző részben vázlatosan bemutattam a szovjet éra heavy metal történetét, mely során számos korabeli együttes is megnevezésre került, végül azzal az ígérettel zártam az írást, hogy a folytatásban ezek részletesebb bemutatására kerül sor. Ebben a második részben, ennek megfelelően, erre fókuszálok, azaz a Szovjetunió idején indult heavy metal együttesek történetét, stílusát, részben utóéletét prezentálom. Természetesen nem tudok a teljességre törekedni, részben azért, mert túl hosszú lenne a lista, részben mert nagyon sok együttes nem jutott tovább a lokális ismertségen, így jóformán nyomtalanul el is tűntek az évek múlásával. Másik fontos kikötés, hogy ez a felsorolás nélkülözni fog mindenféle rendezési elvet, vagyis sem kronológiai, sem népszerűségi szempont nem vezérelt, míg a betűrendet túlzottan konformistának éreztem.
Nem olyan rég írtam egy összefoglalást a Metallica albumairól, és annak apropójából arra jutottam, hogy még legfeljebb egy album van bennük. Nos, ez az album elérkezett, és a teljesítményét nézve, nem lennék meglepődve, ha beigazolódna a prognózisom. Mikor a Chasing Light-ot meghallgattam, még úgy vélekedtem, hogy olyan címet adok ennek az írásnak, hogy: Egy jó Curriculum Vitae a 72 Seasons. Nos, a 72 Seasons hosszú távon leginkább csalódást okozott, na nem azért, mert rossz lenne, hanem mert ott van benne az ígéret egy jó korongra, mégse sikerül teljesítenie azt.
Régen volt már anime téma nálam, és ezúttal valami frissebbet gondoltam bemutatni. A Bocchi the Rock 2022 talán legnagyobb sikere lett, viszont az én szegényes anime műveltségemnek köszönhetően rendesen le is maradtam volna róla, ha nem jön szembe Face-en minden mennyiségben a belőle készült mémek hada.
Már az előzetes képek alapján le tudtam vonni a következtetést, hogy ez erősen hajaz a Watamote-ra és a K-On-ra. Ami egyszerre jó és rossz ómen, lévén míg a Watamotét egy remek animének tartom (bár a felénél eluntam), addig a K-On számomra az ősbűn megtestesülése, abban a tekintetben, hogy miért nem nagyon érdekelnek a kortárs japán animációk. A Bocchi annyiban áll közel a K-On-hoz, hogy itt is egy iskolai zenekar mindennapjait követhetjük nyomon, és nem rest alkalmazni a szokásos moe-loli poénokat (szerencsére nem viszi túlzásba), cserébe sokat merít a Watamote-ból is (szemmel láthatóan a készítőkre nagy hatást gyakorolt Tomoko története, mert többször onnan kölcsönöztek ötleteket).
Mindenki alkossa meg a maga véleményét a klipről, nekem tetszett, jót röhögtem rajta. Amúgy fel sem merült bennem, hogy még létezhet a Ladának bármilyen kultusza nálunk.
Mikor tavaly megírtam a szovjet, majd rendszerváltás utáni orosz zene történetének összefoglalóját, eleve tervbe vettem, hogy később egy-egy témát részletesebben is kibontok. Néha azzal a megoldással élve, hogy csak egy adott dalra fókuszálok. Ehhez pedig a számos remek választás közül teljesen önkényesen kötöttem ki a Кукушка című dal mellett (a továbbiakban latin betűs átiratban Kukuska-ként írom).
A 90-es évek legvégén kaptam rá a rock-metal szeretetére, és mi mással kezdhettem volna az ismeretséget, mint a Metallica-val. Sajnos ekkorra, 1999-re, már bőven túl voltak zenitjükön, s a velük való találkozásom is, az ekkor újnak számító, de tartalmilag újat alig mutató S&M albummal kezdődött (ami persze kezdésnek jó volt). Ebben persze hathatós szerepe volt osztálytársamnak is, aki már ekkor nem csak nagy metal rajongó volt, de gyakorlatilag egy két lábon járó enciklopédiája volt a témának. Utólag be kellett látnom, hogy sok dolgot azért nem jól tudott, de akkor még nem nagyon volt elérhető az internet, hogy utána nézzek. Helyette ugyan voltak szaklapok, de azok meg drágák voltak, és nem feltétlenül szóltak arról, ami aktuálisan érdekelt volna.
Gyökeres változást hozott 1991, ami korszakhatárként választ el mindent az orosz közéletben úgy, mint a populáris kultúrában, válaszfalat képezve a szovjet és a szuverén orosz éra közé. Persze hajlamosak vagyunk ténylegesen falként tekinteni az ilyen korszakhatárokra, ami megtévesztő lehet, mivel minden téren folytatódott az élet, még ha a körülmények meg is változtak. Jó, a zenében már korábban megkezdődtek azok a folyamatok, amelyek kialakítják a modern orosz könnyűzenét. Röpke fél év alatt hullott szét az addig állandónak hitt, de már régóta recsegő-ropogó Szovjetunió, s mindaz, ami addig közös érték volt, hirtelen nemzeti kinccsé vált. Na, de kié?
Foma blogja 