Azon évek közé tartozik 2012, amelyekhez nem igazán van kötődésem, ha animációs témáról van szó. Oscar szintjén meg különösen, hisz az öt jelöltből csak egyet láttam premierkor, attól sem voltam elájulva, ráadásul ezúttal is jelöltek két underdogot. Utóbbiak kapcsán további érdekesség, hogy az animációs Oscar történetében az első olyan jelöltek, amiket jóval az illetékes filmszezon előtt mutattak be először. Persze nem kell itt bundázásra gondolni, csupán az amerikai mozikba küldésük csúszott nagyot.
Ha már csúszás, ez a rész bő egy év késéssel készült el, aminek prózai oka van, lusta disznó voltam. Meg rányomta a bélyegét a lelkesedésemre, hogy kissé ráuntam már a témára, amin nem segített, hogy a felület, ahonnan nézegettem, igencsak túlburjánzott azóta reklámokkal. Ami a feliratos Chico and Rita esetén élvezhetetlenné tette a nézést, lévén nekem elég gyakran pauzálnom kell, ha minden szöveget végig akarok olvasni.
Rango (2011)
Elég nagy ökörség, és ami azt illeti, csak második nekidurálásra tudtam végignézni. Pár éve próbálkoztam először vele, akkor pár perc után kinyomtam, mert a falat kapartam tőle. Most nem éreztem már annyira kínosnak, de a szememben Oscart sem ért ez.
Nem mondanám, hogy rossz film, csupán túlzottan komolytalan ahhoz, hogy indokolt legyen az a Coelho utánzás, amit közben leprodukál. Pedig az eleje még tetszett is, sőt igazából maradhatott volna ezen az ál-spirituális, egzisztencia fókuszú vonalon, amire rá lehetett volna húzni egy amolyan hogyan ne tartsunk házi kedvenceket üzenetet is (ezt mondjuk elbliccelte a Flushed Away is). Ehelyett átváltott az egész egy westernbe (nagyon hasonló forgatókönyve van az előbb említett patkányos animációhoz), ahol az elkényeztetett, a kinti világról mit sem tudó, önző főszereplőnek kell a nap hősévé válnia. Gyanítom, hogy ezzel a western vonallal győzte meg a bizottságot, mert újat, vagy kreatívat nem nagyon villantott. Helyette felsorakoztatta a műfaj összes kliséjét a poros sivatagi kisvárossal, a korrupt polgármesterrel, aki már csak egy farmer birtokát nem bírja megkaparintani, az általa felbérelt pisztolyhős banditával, meg a belterjes redneck puszta lakókkal.
Szereplőit sem lehet igazán szeretni, bár utálni sem. Olyan igazi semmilyen figurák, ami eléggé lerontja az élvezeti faktort. Persze humorral képes volt menteni a menthetőt, néhány poénja azért találóra sikerült. Cserébe a felépített mikrokozmosz lélektelennek hatott, és annyiból értelmetlennek is, hogy gyakorlatilag csak az úttest túloldaláig kellett volna átnézniük. A végére meg már eléggé avangárddá vált azzal a poncsós gyűjtögető fazonnal. Plusz grafikailag is eléggé elmarad kortársaihoz képest.
Az biztos, hogy még egyszer már nem tervezem megnézni, mert ez egy igazi egynyári kaland. Elszórakoztatott, amíg tartott, de már most érzem, hogy kifolynak az ujjaim közül az emlékei, pedig csak most néztem meg. Teljesen mindegy, milyen a többi jelölt minősége, számomra ez a mű nem érdemelt volna Oscar díjat. Még csak az sem vigasztal, hogy nem a Pixar nyert, mivel nem is indult ebben a szezonban (jó, a Verdák 2-t jelölni már bűncselekmény lett volna). 6/10 pont.
Chico & Rita (2010)
Eleinte még arra gondoltam, hogy bevédem ezt a filmet azzal, hogy egy megható romantikus dráma, ami nem igényli a pörgős akciót, de az a helyzet, hogy félidőre ráébredtem, ez valami rettenetesen unalmas alkotás. Amin az sem segít, hogy grafikailag is legfeljebb az “oké” jelző aggatható rá. Pedig nem is mondható hosszúnak a maga másfél órájával. A története és a vizuális megvalósítása terén a fő gondom az, hogy semmivel sem volt képes megindokolni számomra, hogy ezt feltétlen animációs formátumban kellett előadni.
Magyarra fordítva, ezt nem tudom animációs filmnek beszámítani, annak ellenére, hogy rajzolva van. Próbál ilyen foto-realisztikus kinézetű lenni, de ahhoz túlzottan elnagyolt a grafika, ami ennek ellenére azért nem néz ki rosszul, miközben az összes jelenet olyan, hogy valós díszletek között, hús-vér színészekkel is meg lehetett volna valósítani (a díszletek egy részét, és az üldözési jelenetet leszámítva, amúgy szotyiból kihozható lett volna).
Na és a történet. Mondhatná bárki, hogy a romantikus filmekre nem vagyok ráhangolódva, de ez nem lenne igaz. Alapvetően nincs bajom a műfajjal, de ebben két totálisan ellenszenves ember se veled, se nélküled kapcsolatáról van szó, aminél egyszerűen képtelen voltam szurkolni annak, hogy a végére találjanak rá egymásra. Mindkettejüknek fontosabb a büszkesége, minthogy megálljon meghallgatni a másikat, aztán utólag bánkódik rendszeresen, hogy elcseszte. Majd kezdődik elölről ez a tánc.
Természetesen van pár érdeme is az alkotásnak, az egyik a zene. Itt érezhető, hogy a készítők rajongói a jazz kubai irányzatának. A másik, ahogy bemutatja, a 40-es évek végi Kubában mennyire másodrendű polgárokként kezelték a kubaiakat. Valahol érthetővé téve, miért alakult ki Castroék ellenmozgalma az 50-es években, vagy milyen párhuzamos társadalom létezett abban az időben az Egyesült Államokban, ahol a fehérek és színes bőrűek külön éltek, mégis utóbbiak zenéjéért rajongott mindenki, miközben emberszámba nem voltak véve. De a film zárása így is egészen meghatóra sikerült, már-már szirupos határán mozgott. További érdekesség, hogy egy elég komoly létszámú magyar is részt vett az elkészítésében.
Bíztam benne, hogy ez is egy olyan méltatlanul elfeledett alkotás lett, mint a Persepolis, de be kellett látnom, hogy nem, ez teljes mértékben kiérdemelte, hogy elfelejtsék. 6/10 pont. Ezt azért úgy értse mindenki, hogy a Rango-t így is szórakoztatóbbnak tartom.
Csizmás, a kandúr (Puss in Boots, 2011)
A DreamWorks ebben az évben két filmet is indított (bár megtette volna az előző évben is), de anno ezt elég nagy csalódásként éltem meg. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy az egyik kedvenc Shrek-szereplőm Kandúr, így egy kicsit jobban fel voltam rá hype-olódva. Eleve a DW munkásságában tetten érhető, hogy minden jó animációjukra jut egy-két gyengébb, csakhogy a Shrek utolsó felvonásainak teljesítménye alapján bíztam benne, hogy ezúttal felfelé ívelnek. Ráadásul pont a Panda 2 példája mutatja, hogy tudtak volna jobbat is.
Számomra egyetlen tényező volt, ami mentette az alkotást, az pedig a zene, melyet a Rodrigo i Gabriela duónak köszönhetünk (ők akkoriban eléggé befutottak a Youtube-nak hála, s talán az első ilyenek voltak).
Második megnézésre már jóval elnézőbb vagyok a filmmel, amiben van gyerekkori barátság elárulása, bosszúállás és heist egyaránt. Amit viszont hiányolok, az a Shrek-féle sziporkázó humor. Talán ez a Csizmás legnagyobb baja, hogy túlzottan komolyan veszi magát, mellette pedig a Jack és Jill, valamint az Égigérő paszuly motívumokon túl nem vonultat fel sok utalást különféle népmesékre és legendákra.
Minden esetre határozottan meglepett pozitív értelemben a második rész teljesítménye, mert ezen első rész után nem vártam tőle sokat. Nálam még így, második megnézés után is legfeljebb 7/10 pontot ért.
Egy macska kettős élete (Une vie de chat/A Cat’s Life/A Cat in Paris, 2010)
Érdekes darab volt. S a felvonultatottak közül a legrövidebb, a maga egy órájával. Egészen szórakoztató kis bűnöző sztori lett, némi szerelmi szálas lezárással, de az igazi erénye a grafika, amire erősen emlékeztet a 2018-as Ruben Brandt és a tavalyi Kojot négy lelke. Csak ennek nem annyira elborult a látványvilága.
Főhősünk igazából több is van, de a központi karakter egy fekete macska, ami nappal egy csonka család egyetlen lányának társaságát képezi, éjjel meg egy besurranó tolvajt segít a lopásaiban. Csak közben egy nagyobb volumenű gengszter is képbe kerül, aki miatt a két párhuzamos élet összefolyik.
Annak ellenére, hogy jól szórakoztam rajta, és mindenkinek tudom ajánlani a filmet, valójában nem nagyon mutat semmi újdonságot. Szokványos történet, amin erősen érződik a Reszkessetek betörők filozófiája, még ha itt a bűnözők talán egy fokkal értelmesebbek. Érdekesebb lett volna egy ilyen Kis kedvencek titkos élete koncepciójú megvalósítás, kevésbé gyerekes hangvétellel. Egynek jó volt, de az Oscar jelölésén inkább az látszott, hogy kell egy francia film is a mezőnybe. 7/10 pont.
Kung Fu Panda 2 (2011)
Itt kiderült, hogy nem csak a Shreket tudja a DW sikeresen folytatni. Ráadásul, ellentétben a zöld ogrével, itt nem egy jó első sztori után agytrösztölt folytatás érződik, hanem olyan lett a Kung Fu Panda 2, mintha már jó előre kitalálták volna Po karakterívének végigvitelét. Vagyis igazából ez a teljes trilógiára értendő, melyből a középső rész talán a legérettebb. A trauma feldolgozása, a tovább lépés kérdésköre, és a lelki béke elérése központi eleme, miközben kapunk egy olyan főellenséget, akinek van stílusa, fenyegető aurája, annak ellenére is, hogy egy köntöst viselő albínó páva.
Nagyon nem szeretnék bele mélyedni, főleg, hogy már most hosszabb ez az írásom, mint kellene. A Kung Fu Panda 2 megtestesít mindent, ami a jó folytatásnak kell, ha talán nem is annyira erős, mint a Shrek 2, de mindenképp jobb, mint a mezőny többi jelöltje. Nálam egyértelműen ez érdemelte volna ki leginkább az Oscart. Persze, mint szórakoztató, könnyed alkotás, aminek a filozófiája elfér egy félbehajtott szalvétán, nem mondható el róla, hogy különösebben előrébb vitte volna az animációs filmeket. De az sokat elárul róla, hogy mai napig népszerű alkotás, míg a többiek vagy el lettek felejtve, vagy amolyan rétegfilmként léteznek. 8,5/10 pontot érdemel.
Levezetés
Bár nem mondanám rémes Oscar szezonnak a 2012-ben díjazottak mezőnyét, de határozottan nem is tartom a legjobb felhozatalnak. Sajnos ebben az évben debütált az új jelölési szabályzat, így méltatlan módon, nem indulhatott a The Adventures of Tintin: The Secret of the Unicorn, ami szerintem szórakoztatóbb volt, mint a jelöltek nagy része. Ami szintén érdekes, bár nem meglepő fordulat, hogy a Pixar lemaradt a jelölésekből is, ez persze köszönhető annak, hogy a Verdák 2 nem nevezhető a cégérük erősbítésének. Ha megnézzük a 2011-es mezőnyt, be kell látnunk, hogy alapból nem volt valami erős, így nagyon méltatlankodni sem tudok, hogy miknek a kihagyása árán lett jelölve a Chico and Rita és az Egy macska kettős élete, bár ezek legalább vizualitásban próbáltak különlegesek lenni. Ami felett mégse tudok napirendre térni, az a Rango győzelme. Kétszer futottam neki a nézésének, s csak másodjára bírtam legyűrni a viszolygásomat (kifejezetten idegesítenek az olyan főhősök, akiknek a fő képességük, hogy rendre idiótát csinálnak magukból). Persze, megvannak az erényei, főleg ezzel a western körítéssel, meg olykor humoros is volt, de nálam egyértelműen a Kung Fu Panda 2 jobban megérdemelte volna az arany szobrot.
Foma blogja 
Hozzászólás