Avatar sorozatokról

Megint egy régebbi címmel jelentkezem, ami mára klasszikussá vált, és itt nem a Cameron féle CGI orgia Pochahontas koppintásról fogok írni. Az Avatar talán a legfurább élmény volt számomra, mert az első sorozat kimondottan tetszett, míg a második meglehetősen keserű szájízt hagyott maga után. Viszont kétségtelenül a nyugati animék egyik legjobbjáról van szó. A teljes franchise-t nem célom végig értékelni, csak az Aangra és a Korrára helyezem a hangsúlyt.

Ezt a sorozatot amúgy már elég régóta terveztem pótolni, nem is tudom, miért halogattam eddig. Persze, egy időre meg is feledkeztem róla. Aztán nem rég máshol szóba került, hogy mikor pótolom, ha már annyi trash-t nézek, be kéne iktatni valami értékelhetőt is. Így jött a gondolat, hogy nekikezdjek, és nem bántam meg. Talán a Korrát egy kicsit. A 2010-es filmet is bepótoltam, na az pont olyan rossz lett, hogy maradjon csak a feledés jótékony homályában (egyetlen erénye a vizuális effektek voltak).

Olvasás folytatása

Reklámok

Despacito

Minden évnek van aktuális nyári slágere. Ezek többsége pont azért lett sláger, mert könnyen megjegyezhető, van valami apró különlegességük, ami miatt egyedinek hatnak, de legalábbis a dallamuk fülbemászó. Mikor pár hete először belehallgattam az idei slágernek számító Despacito-ba, megállapítottam, hogy vagy öregszem, vagy a pop-zene rosszabb helyzetben van, mint korábban.

Olvasás folytatása


Kacsamesék újratöltve (DuckTales, 2017), első benyomás

Akik a 90-es évek elején élték gyerekkorukat, azok számára nem volt ismeretlen, hogy vasárnap délutánonként lényegében kiürültek a játszóterek, gyerekhangot sehol nem lehetett hallani, mert mindenki rongyolt a tv elé, hogy a Disney meséket nézhesse. Ennek a korszaknak meg volt a maga naiv bája. A 80-as és 90-es évek fordulóján a Disney másodvirágzása elhozta a nagy mozik mellett, annak sorozatait is (ezek jelentős része persze már nem volt annyira friss alkotás). És mi még emlékszünk a Csipet-csapatra, Balu kapitányra, vagy épp Dagobert bácsira. Meg arra is, hogy volt egy gyászos nap az életünkben, amikor megfosztottak minket a Kacsameséktől. De most nem is ez a lényeges, hanem az, hogy a Disney a nagy újrázási lázban elővette régi sorozatait is. Ezúttal az egyik legkedvesebb sorozattal kezdték, a Kacsamesékkel.

Olvasás folytatása


Könyvbemutató: Christopher Clark: Alvajárók, Hogyan menetelt Európa 1914-ben a háború felé, 2012 (2014-15)

Az első világháború egy szövevényes talán, mely mindmáig kihat Európára, melyet máig legendák és tévképzetek lengenek körül, és árnya veszedelmesebb tanulsággal szolgál, mint a nála sokkal pusztítóbb, de jóval direktebb második világháború. Míg utóbbit olyan diktátorok robbantották ki, akiknek valóban a háború volt a céljuk, addig ezt a konfliktust (zömmel) józan emberek, politikusok, diplomaták, tisztek, és koronás fők művelték. Ugyan mindkét világégésnek nyögjük a következményeit, mégis, mintha a Nagy Háborúról, és annak okairól megfeledkeznénk. Hogyan jutott el Európa egy kontinentális háborúba? Erre a kérdésre könyvtárnyi szakirodalom van, főleg idegen nyelven, és ezt próbálja megválaszolni, összefoglalni Christopher Clark, az Alvajárókkal, amiben elsősorban a politikatörténet felvázolására törekszik.

Olvasás folytatása


8 nő (8 Femmes, 2002), kritika

Van egy ismerősöm, aki képes beleszeretni egy filmbe, annak egyetlen momentuma által (sokszor teljesen jelentéktelen elem is lehet), majd hónapokig áradozik, hogy milyen jó is az adott film. Gyakorta párhuzamosan győzködni is szokott, hogy én is nézzem meg, amit sokszor ízlésbeli okokból megtagadok. Általában három reakciót váltanak ki bennem ezek az ajánlások: vagy nem is akarom megnézni (főként horrorfilmek esetében, azok nálam embargó alatt vannak), vagy megnézem, és valóban tetszik (ilyen volt a Vidocq), vagy egyszerűen az “ezzel mi a francot kezdjek?” érzés fog el, miután megnéztem. Nos, a 8 nő ez utóbbi kalapba került, pedig vannak érdemei.

Olvasás folytatása


Egy mobiljátékról dióhéjban

Manapság a modern technika lehetővé teszi, hogy unatkozó pillanatainkat ne életünk elcseszettségére koncentrálva töltsük, vagy épp mellőzzünk egy jó könyvet, s helyette előkapva bunkofonunkat, valamilyen játékkal csapjuk agyon az időt, míg a rendelőben arra várunk, hogy szólítsanak.

Olvasás folytatása


Magyarkodás felső fokon

Vannak dolgok az életben, amin csak nevetni tud az ember. De egyes jelenségek először a hajunk tépését váltják ki, majd amikor jobban belegondolunk, hogy minek is idegeskedünk rajta, akkor tör fel a röhögés. Egy ponton túl a turbómagyarok már inkább számítanak viccesnek, mint komolyan vehető mozgalomnak. Igaz, ebben az is közrejátszik, hogy sose tudtak egységesek lenni. Közös jellemzőik a végletes gondolkodás, a “hivatalos” álláspont elutasítása, a történelem romantikus, érzelmi alapú megközelítése, valamint az a hajlamosság, hogy elhiszik magukról, értenek is a történelemhez, a nyelvészethez, vagy épp az antropológiához. Ja, és ne feledkezzünk meg még egy sajátosságukról: nagyon gyakran kétségbeejtően következetlenek, ellentmondásosak.

Olvasás folytatása