Könyvbemutató: Serfőző András: Magyar fiatalok szovjet építőtáborokban 1971-ben (2006)

Egy jó könyv mindig olvastatja magát, s magam is meglepődtem rajta, milyen hamar a végére jutottam ennek a műnek, holott egy ehhez hasonló terjedelmű (kb. 140 oldalas) könyvvel el szoktam bíbelődni, legalább egy hétig. Ehhez képest cirka egy nap alatt végeztem vele.

Serfőző András nem író, nem is tekinthető történésznek, műve sem szaktanulmány, hanem sokkal inkább forrás, történeti kútfőként áll előttünk beszámolója a korszak Szovjetuniójáról. Műve egy olyan úti beszámoló, amit így, ebben a formában a rendszerváltás előtt biztosan nem publikálhatott volna, legfeljebb egyetemi klub esteken élő szóban, akkor is áthallások alkalmazásával prezentálhatott (erre utalt is az egyik fejezetben).

Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században, 2022

Tavaly nyáron akadtam rá könyvesboltban kóborolva, és a könyv könyörgött azért, hogy megvegyem. Mindig is érdekelt a 16. század, és régóta mozgatott a téma, hogy a Habsburgok, mint királyok, ténylegesen mit csináltak? Az egyoldalú narratívától, miszerint ők voltak a patás ördögök, már undor fog el. De évekig kellett keresnem, hogy bármilyen könyvre találjak, ami nem kizárólag a magyar rendek küzdelmeiről, vagy a török háborúkról szól, hanem a Habsburgok tevékenységét is bemutatja, mint megkoronázott királyainkat (különösen I. Ferdinándot). Persze ez a könyv sem tökéletes, de azt bátran állíthatom, hogy akit érdekel a korszak, és hajlandó elvonatkoztatni a nemzeti romantikus szemlélettől, annak hasznos olvasmány.

Várak, kastélyok, templomok. Egy történet vége

A hazai realitás az, hogy magyar nyelven nyomtatott terméket kiadni meglehetősen kockázatos vállalkozás, és még egy olyan népszerű téma, mint a várak, sem nyújt garanciát a hosszú távú fennmaradásra. 2022-ben ugyanis elérkezett az a sajnálatos esemény, ami már évek óta sejthető volt, Damoklész kardaként lebegett, azaz a Várak Kastélyok Templomok periodika szerkesztősége bejelentette, hogy lehúzzák a rolót.

Vlagyimir Szolovjov: Az Antikrisztus története (1900)

Mint ígértem, nem hagyjuk el az orosz irodalmat, és azon belül is egy érdekes darabbal foglalkozzunk ezúttal, ami talán máig aktuális, vagy akár aktuálisabb ma, mint megjelenése pillanatában. Ez pedig nem más, mint Szolovjov élete utolsó műve, Az Antikrisztus története, ami lényegében egy nagyobb volumenű írás utolsó fejezete, amolyan történet a történetben, de önálló életre kelt műként tekint rá mindenki.

A Kettős honfoglalás elmélete

László Gyula rajza Hunorról és Magorról.

Mikor tavaly megjelent a Pozsonyi csata című kultúrsokk, akkor valamiért befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy a benne, erősen eltorzítva megfogalmazott Kettős honfoglalás elmélettel amúgy mi a helyzet? Mert már akkor sem nagyon foglalkozott vele a szakmában senki, amikor én egyetemre kerültem, s mindenki letudta annyival, hogy ez már meghaladott elmélet. Valamennyit tanultunk róla, így az halványan derengett, hogy László Gyula elméletéről van szó, melyben azt találta mondani, hogy honfoglaló eleink már nem először jöttek be a Kárpát-medencébe, hanem előtte az avar-korban már érkeztek magyarok ide.

Ennyivel beérve meg is írtam a kritikámat a filmről, gondolván, többet nem is érdemes foglalkozni a dologgal. Csakhogy azóta is ott motoszkált bennem, hogy bizony elég méltatlan ilyen felületesen kezelni ezt a kutatástörténeti vargabetűt, amit a szakmában ugyan nem fogadtak el, de a laikusok körében, főleg az önjelölt történészeknél, elég népszerűnek számít. Pluszba a középiskolás töri tankönyvekben is megemlítik amolyan lábjegyzet szinten (s tanára válogatja, hogy mennyire kerül nagyobb szerepbe az oktatásban).

Könyvajánló: Politikai Filozófiák Zsebkönyve (2021)

Régóta nyomon követem az Ideológiák Tárháza nevű Youtube csatornát, ahol igyekeznek bemutatni a különféle politikai ideológiákat, meglehetősen színvonalas kivitelezésben, tényleges objektivitásra törekedve. Idővel felmerült az igény ennek nyomtatott formátumban történő közreadására is, aminek végül az első megvalósulása ez a kicsiny könyvecske lett. Mint a címe is mutatja, nem vállal többet, mint egy miniatűr enciklopédiaként bemutatni a főbb politikai filozófiai irányzatokat.

Hogy mennyire kicsi? Elég lassú olvasó vagyok, de így is sikerült összesítve egy-másfél óra alatt a végére érnem. Méretéből adódóan nem törekszik a teljességre, a tárgyalt filozófiákat, politikai irányzatokat épp csak pár bekezdés erejéig mutatja be, de ez is elég ahhoz, hogy egy kiinduló alapot kapjunk róluk. Néha egészen más fényben is látszanak ezek a filozófiák. Persze ma már fel kell dobni a könyveket is némi interaktivitással, így rögtön azzal kezdi a kiadvány, hogy rákérdez, melyik politikai irányhoz soroljuk magunkat? Majd miután végigolvastuk a művet, újra felteszi a kérdést, miszerint a végigolvasás után is ugyanúgy tekintünk-e az ideológiai hovatartozásunkra, vagy változott valamit?

Összességében egy igényes, érdekes, informatív munka, főleg azoknak ajánlott, akik önmaguktól elveszettnek érzik magukat a témában, de azok számára is hasznos lehet, akik úgy gondolják, van rálátásuk, mert esetleg bizonyos fogalmakat inkább sztereotípiák mentén használnak, mintsem eredeti jelentésük szerint. Persze nem is ettől válik valaki politológussá. Afelett sem hunyhatunk azonban szemet, hogy nem tökéletes. Két dolgot hiányoltam belőle, az egyik a tradicionalizmus, ami ugye a konzervativizmusból nőtte ki magát, a másik pedig a feminizmus-gender ellentétpárjaként kialakult alt-right. Ezek azért is lettek volna hasznosak, mert manapság meghatározóaknak számítanak, egyben elég ködösek ahhoz, hogy magyarázatra szoruljanak.

Mivel a könyv sem számít terjedelmesnek, ezért úgy ítéltem, hogy ennél hosszabban bemutatni már spoilerezés lenne.

Otto Carius: Tigrisek a sárban (Tiger im Schlamm, 1960)

A második világháborúnak lényegében szimbólumává vált a Tigris harckocsi, s sokan úgy vélik, hogy ez volt a német haditechnika csúcsa. Na ez a könyv nem erről szól. Otto Carius a harckocsizó ászok sorában a második helyen áll, és azon kevesek közé tartozik, akik túl is élték a háborút (2015-ben hunyt el). Megérte azt is, ahogy a világégés után démonizálják a német katonát, nem csak külföldön, de még saját hazájukban is. Ezért döntött úgy, hogy megírja saját háborús élményeit. Elsősorban nem a harci cselekmények krónikása kívánt lenni, sem a borzalmak sorjázója, egyszerűen a katonákat, mint embereket, akarta bemutatni.

Tatyjana Tolsztaja: Kssz (Кысь, 2000)

Még jóval a blog létrehozása előtt olvastam, és írtam Tatyjana Tolsztaja regényéről egy rövidebb elemzést, azt is inkább csak az asztalfiók számára. Az orosz irodalom különös állócsillaga lett Tolsztaja, illetve máig egyetlen regénye, a Kssz, ami 2000-ben jelent meg, de sokkal inkább a 80-as évek termékének hat. A következő írás első szakasza ennek, az egykor asztalfiókba szánt írásnak az újra begépelt változata (még jó, hogy anno kinyomtattam). Csakhogy azóta sok idő eltelt, így indokoltnak érzem folytatni, kiegészíteni, de teszem ezt úgy, hogy arra már nem vállalkoztam, hogy a regényt is újra olvassam.

Könyvbemutató: Fodor István: Magyar régészek a háborús Kijevben (2018)

Már-már ősi emlékeket idézett fel bennem ezen olvasmány, hiszen Fodor István számos anekdotát mondott el óráin, míg tanultuk tőle a középkor régészetét. Köztük Fettich Nándor és László Gyula ama emlékezetes, bár kevéssé ismert esetét is, mikor Kijevbe mentek kiküldetésre, és német egyenruhába kellett öltözniük tevékenységük miatt. Akkor a dolognak csak az abszurd élét fogtam fel, miszerint két magyar civil német uniformisban grasszál Kijev utcáin a háború kellős közepén, miközben a Lavra múzeum gyűjteményét mentik a pusztulástól. Nos, ez a könyv rávilágított arra, hogy azért messze nem volt ennyire egyszerű a történet. Valamint könyvismertetés is rég volt már nálam.

Könyvajánló: Aleko Konsztantinov: Hihetetlen történetek egy mai bolgárról (1890-es évek)

A nép, melyben hiszel, rab, azt mondom, rab; és a rabsors számára gyönyör, a zsarnokság jótétemény, a szolgalelkűség hősi tett, a megvető szidás fentről – muzsika. S ugyanez a nép átkozott és szerencsétlen, háromszorosan szerencsétlen! Sorsától verve szenvedni s másokért sínylődni kárhoztatott, ellenségeitől s még inkább barátaitól és megmentőitől kínzatva nincs egyetlen oly szilárd pontja, hol tekintetét megvethetné, egy fogódzó, hol támaszt lelne, e nép elvesztette hitét magában s a sorsában, s ezért ily “praktikus”, józan, az érzéketlenségig józan. Segítség nélkül, tanácstalanul, megsemmisülve, belsőleg és kívülről szétszaggatva, íme tessék, egy nyomorúságos, viharok tépte roncs a régi időkből…

Van-e, ki megsegéli, ki maga után vonja? Ideálok? – Hívságok, fityfene!…

(161-162. oldal)*