Legendás állatok és megfigyelésük: a középkorban 2.

Az előző részben a történelmi, kulturális háttérrel foglalkoztam, most pedig következzenek maguk a mitikus, legendás lények, melyek csak a bestiáriumok lapjain és az emberek képzeletében léteztek.

Mivel eddig inkább csak a bestiáriumok keletkezésével foglalkoztam, azok tartalmára áttekintő jelleggel ki kell térnem. A legtöbb munka inkább amolyan összefoglalója kora tudományos ismereteinek, és mint ilyen, bár törekszenek a teljességre, az állatvilág bemutatásánál komoly kompromisszumok figyelhetők meg. Míg a Physiologus közel félszáz állatot mutat be, vegyesen valódit és fiktívet, addig Thomas of Cantimpré már több százat, melyek között szép számmal akad olyan is, amit ő maga fabrikált más művek félrefordítása révén.

Legendás állatok és megfigyelésük: A középkorban

Mikor a blog tíz éves évfordulója alkalmából bevállaltam a középkori kriptid témát, már akkor sejtettem, hogy vastag lesz a feldolgozandó anyag. Végül is meglepett, mennyi információn kellett átrágjam magam, így értelemszerűen ketté kell vágjam az írást terjedelmi okokból. A konkrét lények bemutatása előtt ugyanis némi felvezetés szükséges.

A téma címadása is adta magát, lévén Rowling meglepően hűen utánozta a középkori bestiáriumokat, valamint nem szerettem volna a kriptid kifejezést használni. Erre máris adok indoklást.

A bácsi nem a legyeket hessegeti

Múzeumban dolgozni egyszerre tud érdekes, izgalmas lenni és zavarba ejtően fárasztó is. Főleg, amikor a hétköznapi emberekkel, azaz a látogatókkal kerülünk napi kapcsolatba. Nem arról van szó, hogy mindenki problémás lenne, de azért előfordulnak furcsa esetek. Ezen írásban mégsem anekdotázni szeretnék, csupán egy múltkoriban fél füllel elkapott szituáció maradt meg bennem, amit úgy érzem, ki kell írnom magamból.

Disney100: Tibi bácsi sem volt ennyire kínos

Idén ünnepli az egeres stúdió századi évfordulóját, és a centenárium alkalmából hatalmas ünnepség sorozatot csaptak, szenzációs filmekkel és animációkkal leptek meg minket, egész évben hype-ban tartottak bennünket, amit megkoronázott az év végi legnagyobb attrakciójuk, a Wish (magyarban Kívánság) című instant klasszikusuk. Mindezt megfejelték olyan izgalmas bejelentésekkel, mint az érkező Star Wars és Marvel tartalmak, új toyline-okat lepleztek le és a videójáték ipart is elárasztották szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb tartalmakkal.

A valóság az, hogy mindennek az ellenkezője történt meg. Sőt, megkoronázása volt az elmúlt öt év negatív teljesítményének.

Брат/Brat (A Fivér, 1997)

Nem mondok újat azzal, hogy a “kultfilmekkel” hadilábon állok, azzal cserébe talán igen, hogy Alekszej Balabanov leghíresebb műve azon kevesek közé tartozik amiket valóban szeretek, és ajánlani is tudom.

Ahogy a 80-as évek végi generáció számára az АССА (Assza) számított meghatározó élménynek, a korszak és a korosztályos érzés lenyomatának, úgy 1997-ben Balabanov remek érzékkel tapintott rá ugyanennek a lélektani állapotnak a késő-jelcini időszak-beli megfelelőjére. A Fivér ugyanis pont azt az elhagyatottságot, kilátástalanságot és anarchikus önpusztítást prezentálja, ami a 90-es évekre nem csak az emberek lelkében örvénylett, de látványosan az orosz utcákon is tombolt.

Szarmata parkban jártam

Tegnap egy viszonylag hosszú ideje halogatott adósságot törlesztettem azzal, hogy felkerestem Bordányban a Szarmata parkot, amit amolyan interaktív, hagyományőrző skanzenként érdemes elképzelni. Persze van múzeum része is. Mivel előző nap nagy eső mosta el a környéket, így ez rányomta a bélyegét a programra, pedig a szervezők nagyon lelkesen készültek, ugyanis Szarmata napot tartottak (amolyan Savaria napok, csak kisebb léptékben).

Youtube-ról másodjára

Jó pár éve volt már, hogy összefoglaltam, mely videósokat kedvelem, nézem rendszeresen. Részben amolyan ajánlásnak is szántam azt az írást. Nos, azóta lefolyt jó sok víz Tiszán és Dunán, s a videó fogyasztásom is rendesen átalakult. Ennek fő oka, hogy több videós abbahagyta, vagy leredukálódott az aktivitása, illetve az érdeklődésem is bizonyos szinten átalakult, így volt, akire ráuntam, míg újabbakat meg felfedeztem magamnak. Emiatt is döntöttem úgy, hogy ideje frissíteni a listát, amin lesz ugyan visszatérő szereplő, de többségében új neveket szándékozom bemutatni.

Mavka, az erdő őrzője (Мавка. Лісова пісня/Mavka, The Forest Song, 2023)

Nem sűrűn találkozom olyan alkotással, aminél nem tudom eldönteni, hogy ez most jó volt, vagy ellenkezőleg, nos a Mavka pont ebbe a kategóriába tartozik. Az a kevés értékelés, amit találtam neten, leginkább ajnározza (jelen nemzetközi helyzetben valahol érthető is), bár szerintem azért a szuperlatívuszokra nem szolgált rá. Így viszont napok óta azon kattog az agyam, hogy mégis miként értékeljem? Nem is csak azért, mert ha negatívat mondok róla, akkor ilyennek tartanak, ha meg pozitívat, akkor olyannak, hanem mert alapból is ott a gond vele, hogy rettenetesen olcsó húzások vegyülnek benne a meghatóan széppel. Az egyik pillanatban, mintha az Asylum készítette volna, a másikban meg a Dreamworks minőségét hozza.

Könyvbemutató: Serfőző András: Magyar fiatalok szovjet építőtáborokban 1971-ben (2006)

Egy jó könyv mindig olvastatja magát, s magam is meglepődtem rajta, milyen hamar a végére jutottam ennek a műnek, holott egy ehhez hasonló terjedelmű (kb. 140 oldalas) könyvvel el szoktam bíbelődni, legalább egy hétig. Ehhez képest cirka egy nap alatt végeztem vele.

Serfőző András nem író, nem is tekinthető történésznek, műve sem szaktanulmány, hanem sokkal inkább forrás, történeti kútfőként áll előttünk beszámolója a korszak Szovjetuniójáról. Műve egy olyan úti beszámoló, amit így, ebben a formában a rendszerváltás előtt biztosan nem publikálhatott volna, legfeljebb egyetemi klub esteken élő szóban, akkor is áthallások alkalmazásával prezentálhatott (erre utalt is az egyik fejezetben).

Elektromos gitárok a Szovjetunióban

A könnyűzenének, de különösen a rocknak, nélkülözhetetlen kelléke az elektronikus hangszer, azon belül talán a legfontosabb a gitár. Csakhogy a szovjet hangszergyártás meglehetősen késve reagált az új zenei igények kiszolgálására, ráadásul a gitárnak eléggé felemás hagyománya volt az oroszok körében, akik inkább a harmonikát favorizálták a húrosokkal szemben. Az új igény mind a lakosság körében, mind az állami zene területén a 60-as évek elején megjelent, ami lassan életre hívta a szovjet gyárak új termékeinek megjelenését is. Ezen belül a leglátványosabb utat a gitár járta be, amit a nulláról kellett kezdeni, kvázi újra feltalálni, hogy végül az egész korszakon átívelő problémát jelentsen minőségi lépéshátránya a nyugati gitárokkal szemben. Épp ezért érdemes végig venni a szovjet elektromos gitárok történetét, ami oly mértékben egybe fonódott az állammal, hogy annak szétesése magával rántotta magát a gitárgyártást is.