Sailor Moon 2. évad (1993-1994)

Mindig felül írja a szándékainkat az élet. Eredetileg például az SM-et sem terveztem tovább nézni, aztán mégis úgy alakult, hogy elkapott a gépszíj. Először csak arra voltam kíváncsi, mégis milyen a második évad elejének specialitása, az “Elf saga”, majd a többi is jött magától. Igaz, olyan tempóban nem tudtam nézni, mint az első szezont, holott rövidebb annál (sőt, ha a fő sztorit nézzük, talán az összes szezon közül a legkurtább), ami részben annak köszönhető, hogy napi 2-3 epizódnál többre nem futotta az időmből, meg valahogy ez a Black Moon ARC annyira nem tudott lekötni.

Elf saga

Érdekes, hogy a második évad mennyire felemás emlékek formájában maradt meg bennem, holott a 90-es évek végén kétszer is leadták a sorozatot, ráadásul az RTL2-n is ment, sőt pár éve újra néztem az SM nagy részét, mégis mintha teljesen kiesett volna belőlem a fő történetszál, és csak olyan elemek maradtak belőle, mint Chibiusa és az ő átváltozásából létre jött Black Lady. Nem így az anime-only elf sagával, ami rövidsége ellenére sokkal jobban belém égett. Pont ezért is voltam kíváncsi, hogy még mindig ugyanúgy működik nálam, mint annak idején.

Így eredeti szinkronnal nézve talán még jobban is szórakoztatott a két űrlény kalandja a Holdharcosokkal. Leginkább az jöhetett be, hogy itt epizódról epizódra kicsit előrébb haladt a történet, illetve az aktuális nemezisek, Ail és An is fejlődtek, tanultak, emberibbek lettek. Mellette a köréjük épített poénok is nagyon ültek, mint a divatbemutatós jelenetük, vagy amikor nézik az ételt, hogy most mit kell azzal kezdeniük.

Ezt így igazából önálló SM spin off-nak is fogyasztani lehet, mivel elég laza a kapcsolódása a fő történettel. Igaz, itt ébresztik fel őket újra az amnéziájukból, amibe az Ezüstkristály taszította az előző évad végén. Illetve Sailor Moon bross cseréje is itt történik. Ezek mégis inkább csak a második évad fő története szempontjából lényegesek.

“Az anime történelem legidegesítőbb gyereke”

Miután Ail és An távoztak a Földről, helyre állt a béke, Usagi és Mamoru végre egymásra találtak, nyár van, tiszta idill minden. Úgy kábé öt percig, mert meghitt randijukat félbe szakítja, hogy Usagi fejére esik egy gyerek, aki rögtön az Ezüstkristályt követeli.

Ugyan évekig azon a véleményen voltam, hogy Chibiusa az animék Scrappy-Doo-ja, amiért természetesen rendesen megdolgozott a karakter, mára azért nem érzem ennyire szigorúan a dolgot. Egyrészt simán vannak nála idegesítőbb gyerek karakterek más alkotásokban, másrészt itt azért megfigyelhető egy karakterfejlődés és egy kifejtett, átélhető érzelmi szituáció, ami Chibiusát motiválja. Ennek ellenére a sorozat elején még eléggé fárasztóan viselkedik, amivel a szintén meglehetősen öntörvényű és önző Usagi agyára megy ugyanúgy, ahogy a néző is sokszor úgy érzi, hogy nem tud haragudni Usagira, mert az elfenekeli. De így is képes akár egyazon epizódon belül felébreszteni a nézőben az együtt érzést, a védelmező ösztönt is (moézás egyik prototípusa).

Végül ott a sorozat vége felé Black Lady-vé válása, ami révén talán az egyik legemlékezetesebb ellenfele lett Sailor Moon-nak. Nem úgy a többiek.

Felejthető ellenségek

Talán itt rejlik a fő gondom a második évaddal. Nem arról van szó, hogy rosszak lennének, sőt. Az első ellenfelek szórakoztatóak, amíg képernyőn vannak, de valahogy nem éreztem emlékezetesnek. Az egész sorozat alatt azt éreztem, hogy “ja, erre a részre emlékszem”, nem azt, hogy “hú, alig várom, hogy eljussak X epizódig, mert annyira élveztem”. A napi szörnyek tömkelege mellett valahogy a mögöttük álló ellenfelek kidolgozatlannak hatottak, sokszor az aktuális történet is felületesnek hatott, gyakran amolyan seggből előhúzott megoldással. Pedig voltak pillanatai, amikor meg brillírozott a sorozat. Például Koan megváltása az egyik legjobb rész lett, ezzel szemben Berthier megmentése összecsapott lett.

Ott voltak pozitívumként azok az epizódok, mint a tíz harcos csatája, Rubeus legyőzése, vagy épp Black Lady bármelyik epizódja, mégis kevésnek bizonyultak, hogy elég emlékezetesnek találjam a második évadot. Mivel közben nem lett felépítve sem Demand, sem Esmeraude rendesen, s ami a legjobban zavart, hogy Saphir lényegében csak egy üres héj maradt számomra.

“Nem tudom megbocsátani”

Oké, visszatérő panelekkel van telepakolva a sorozat már a kezdetek óta, de ennél az évadnál valahogy kiütközött, hogy egyik-másik egyre kínosabbá vált, mint a fent idézett mondat, amit minden egyes összecsapás előtt el kellett mondaniuk hőseinknek, totálisan inflálva a kifejezés jelentését és súlyát, miután ugyanúgy “nem tudnak megbocsátani”, ha elszakad a ruhájuk, vagy épp egy kisgyereket abuzálnak az ellenségek.

Arányok és átalakulások

Szintén érdekes volt megfigyelni, ahogy a kezdeti elemek fokozatosan tónust váltottak a sorozatban. Egyik részről ott van Naru és Umino karaktere, akikkel Usagi még az első évadban folyton együtt lógott, most meg annyira háttérbe szorultak, hogy az elejét és a végét leszámítva, a sorozat nagy részében még csak fel se nagyon bukkantak. Ez amúgy valahol érthető is, hisz a holdharcosokkal együtt harcolva a preferenciái áthelyeződnek a főhősnek. Hibának nem mondanám, csupán feltűnt. Másrészt érdekes azt is megfigyelni, hogy a varázstoll mennyire hangsúlyos kellék volt az első évadban, főleg annak első felében, itt meg az Elf sagában elővette egyszer, s azóta teljesen elhagyta a használatát.

Végül, amire külön figyeltem, az Minako szerepeltetése. Azt gondolná az ember, hogy ha már ennyire későn csatlakozott a csapathoz, akkor a második évadban kicsit több szerepet kap. Ehhez képest annyira a háttérben maradt szinte végig, néhány neki dedikált részt kivéve, hogy még az amúgy totál sótlannak számító Ami is érdekesebbnek bizonyult. Apropó, Ami… Nála elég jelentős karakterfejlődést tapasztaltam. Az első évadban még a tanulás volt a mindene, úgy kellett kirángatni, ha valami egyéb program jött szóba, mindenben kereste a konfliktus kerülő megoldást. Majd most egy sokkal bevállalósabb, lazább szereplő lett, aki ugyan még mindig a tanulásért él, de gyakran ő maga a kezdeményező, ha valamilyen eseményről van szó, s nem egyszer kifejezetten belemegy vitákba, sőt sokszor hangsúlyosabban korholja Usagit, mint Rei. Ez meg is lepett és tetszett is, hogy kezdtek vele valamit a készítők.

Külön kiemelném, ezúttal az abszolút pozitívumok között, hogy hőseink átalakulásai és támadásai kaptak újítást, mint ahogy a grafika is érezhetően szebb, mint az első évadban. Az új támadás animációk közül egyedül Sailor Moon-é fura nekem kicsit, a többieké nagyon jól el lett találva, míg átalakulás terén igazából SM átalakulása változott komolyabban, de az határozottan jól néz ki.

Még mindig szeretem

A sok nyavalygás után úgy tűnhet, hogy nem szerettem a második évadot. Holott még mindig kedvelem a SM-t, csak valahogy itt jobban feltűntek a negatívumok. Összehasonlítva az első évaddal, nekem egy kicsit halványabbnak érződött a fő sztori, amit igazából csak az mentett meg, hogy a karakterek interakciói még mindig vitték a hátán a műsort, illetve Chibiusa személye, bármennyire idegesítő tud lenni, egyértelműen sokat hozzátett az egész emlékezetessé tételéhez. Talán a fő problémája abban rejlik, hogy olykor megpróbált komolyabb lenni a sorozat, mint amennyire jól áll neki. De ezeken felül is emelkedik a következő pillanatban, és akkor falrengető poénokkal rukkol elő.

Szóval lényegében még mindig jónak tartom, de valahogy félúton lebeg számomra az első és harmadik évadok között. Amit egyértelműen az Elf saga, valamint a már említett szereplők közötti kémia tud fenntartani az érdekesség szintjén.