Tudom, furán jön ki, hogy már megint a Habsburgokkal foglalkozom, de mentségemre szóljon, valójában borzasztó keveset tanulunk róluk, ahhoz képest, hogy évszázadokon át adták királyainkat, ráadásul elég sok tévhit is kering körülöttük, ami nehezíti az objektív értékítéletet velük kapcsolatban. Ezúttal a 18. századi történetükkel nem úgy foglalkozom, hogy mint család, mit csináltak, hanem az általuk kormányzott államok (vagyis az Örökös tartományok és Magyar Királyság) háborúit szándékozom vázlatosan átvenni.
Mivel a Habsburgok lényegében végigháborúzták az egész 18. századot, holott az esetek legalább felében nem ők keresték a konfliktust. A Wikipédia alapján 17 konfliktusban vettek részt, hol mint császárok, hol mint lokális fejedelmek (ebbe nem számítottam külön a Rákóczi szabadságharcot, és a század második felében Itáliai birtokokba került oldalágiak katonai afférjait), azaz osztrák főhercegekként, cseh vagy magyar királyokként.
Pont emiatt, hosszabb távon ezt amolyan bevezetőnek szánom, mivel szeretnék elmélyedni Ausztria, azaz a Habsburgok rendelkezésére álló haderő alakulásában, amihez elengedhetetlen, hogy az eseménytörténetet előzetesen áttekintsük.
Spanyol örökösödési háború (1701-1714)
Denain-i csata, 1712
Jóformán meg se száradt a tinta a karlócai békén, Ausztria újabb kimerítő és nagy léptékű háborúban találta magát. Ellentétben a felszabadító háborúkkal, ez a konfliktus nem érte váratlanul sem Bécset, sem Európa egészét. Sőt, igazából Lipót pont azért ódzkodott már az 1660-as évektől komolyabb konfliktusba bonyolódni a törökkel, mert bármelyik naposnak számított, hogy II. Károly spanyol király meghal (már 1668-ban zajlottak tárgyalások XIV. Lajossal a spanyol örökség ügyében). Végül 1700 november elejéig húzta a spanyol király. Decemberben még próbálták diplomáciai úton megoldani a dolgot, felvetődött, hogy a két örökös jelölt, azaz Habsburg Károly (Lipót kisebb fia) és Bourbon Fülöp (Lajos unokája) megosztják egymás között Spanyolországot, amit végül a spanyol nemesség húzott keresztül, mivel ők nem akarták, hogy szétszakadjon az ország, így Fülöp mellett voksoltak.
Emiatt 1701 elején kitört a háború, ami két frakcióra osztotta Európát: a Bourbon frakcióban Franciaország és Spanyolország hadakozott, később ebbe csatlakozott másodlagos frontként a Rákóczi szabadságharc, míg a másik oldalon Anglia, Hollandia és a Német-Római Birodalom vett részt. A francia sereg kezdetben sorra verte a császári erőket, több helyszínen (Spanyol Németalföld, Német-Római Birodalom, Észak-Itália), de zajlottak harcok spanyol területen is. A tengeri hatalmak fő motivációja az volt, hogy nem akarták a franciák túlzott megerősödését, így inkább pártolták Habsburg Károly trónigényét, aki ekkor nem volt trónörökös Ausztriában.
Végül 1704-re, a sok háború miatt kifáradt franciák elvesztették kezdeményező képességüket, s a császári csapatok sorra verték seregeiket, mire 1709-re teljesen visszaszorultak országuk határai mögé. A Habsburgok csak azért nem tudták kihasználni a győzelemre állást, mert 1711-ben I. József váratlanul meghalt, s nem volt fiú örököse, így öccse, Károly lépett a helyébe, ami már azzal fenyegetett, hogy visszatér V. Károly óriás birodalma. A kimerült franciák béketárgyalásokba kezdtek, amit a tengeri hatalmak is szorgalmaztak, aminek végül két békekötés lett az eredménye.
1713-ban köttetett az utrechti béke, aminek révén felosztották a spanyol örökséget: Fülöp kapta Spanyolországot és a gyarmatokat, Károlyé lett Spanyolország többi európai birtoka (Spanyol Németalföld, ami most már Osztrák Németalföld néven létezik tovább, Nápoly, Milánó, Livorno, Szardínia), míg II. Viktor Amadé, savoyai herceg megkapta Szicíliát, királyi címmel, Franciaország megtarthatta Elzászt, Angliáé lett néhány kisebb spanyol gyarmati terület és Gibraltár, valamint Brandenburg választófejedelemség is királyi rangra emelkedett (ebből alakult ki nem sokkal később a Porosz Királyság). Az 1714-ben megkötött rastatti béke külön Franciaország és VI. Károly között jött létre, lényegében helyben hagyták az utrechti béke pontjait.
Osztrák-török háború (1716-1718)
Belgrádi csata, 1717
Alig ért véget a spanyol örökösödési háború, ismét szembe kerültek a törökkel, aminek fő oka, hogy Velence 1714-ben háborúba keveredett az Oszmán Birodalommal, mire 1716-ban Ausztria megerősítette a Velencével kötött szövetségét, lényegében kiprovokálva ezzel a török hadüzenetet. A háború viszonylag gyors lefolyású volt, 1716-ban Savoyai Jenő elsáncolta fő seregét Pétervárad erődjében, majd az ide érkező nagyvezíri fősereget megverte, következő lépésben átsétált Temesvárra és 48 napos ostrommal bevette azt. 1717-ben Savoyai ostrom alá vette Belgrádot, ami csak azután adta meg magát, hogy a befutó felmentő sereget ismét szétverte a hadvezér. Végül 1718 nyarán a szultán békekötésre kényszerült (pozsareváci béke), jelentős területi nyereséget hozva Ausztriának: felszabadította a Temesközt és Bánátot, megszerezte Észak-Boszniát, Belgrádot és Észak-Szerbiát, valamint Kis-Olténiát (Havasalföld nyugati felét az Olt-folyóig). Amúgy Bécsnek is jól jött a békekötés, mivel időközben kitört az újabb háború nyugaton.
Négyes szövetség háborúja (1718-1720)
Cape Passaro-i csata, 1718
V. Fülöp nem igazán akart belenyugodni abba, hogy Ausztriához kerültek az itáliai birtokok, mivel számos fiának biztosítani akart hercegségeket és királyságokat. Ezért kihasználva a Habsburgok balkáni lekötöttségét, expedíciós haderőt küldött, már 1717-ben, hogy elfoglalja Szardíniát, 1718-ban pedig Szicíliát is megszállta. Illetve a betegeskedő, gyermek XV. Lajos trónkövetelőjeként is megpróbált bejelentkezni. Erre gyorsan összeállt négy nagyhatalom szövetsége: Franciaország, Anglia, Hollandia és a Német-Római Birodalom (illetve ezen belül a Habsburgok, mivel az ő érdekeiket sértette elsősorban).
A szövetség első megmozdulásaként az angol flotta megjelent a Földközi-tengeren 1718-ban, és szétverte a spanyol flottát Szicília körül, majd a Nápolyban összpontosított Habsburg sereget átdobta a szigetre. A következő évben a francia sereg megtámadta Spanyolországot, a hollandok is csatlakoztak aktívan a szövetséghez, és Ausztria serege is erősítést kapott Szicília visszaszerzésére. Ezek után Fülöp megpróbált beavatkozni az angol belügyekbe, egy jakobita felkelés szításával, amire az angolok egy expedíciós haderőt küldtek Spanyolországba, valamint a gyarmatokon is megtámadtak több spanyol erősséget. Ezek után 1719-ben Madrid tárgyalóasztalhoz kényszerült, s 1720-ban megkötötték a hágai békét, aminek eredményeként VI. Károly lemondott Szardíniáról Szicíliáért, II. Viktor Amadé cserébe megkapta Szardínia szigetét, megalapozva a Szárd-Piemonti királyságot.
Lengyel örökösödési háború (1733-1735/38)
II. Erős Ágost
Néhány év szusszanás után újabb konfliktus robbant ki, amiben Ausztriának is jelentős szerep jutott. A lengyel örökösödési háború lényegében az északi háború folytatása, és részben az 1735-38-as orosz-osztrák-török háború mellék hadszíntere is. Az előzménye annyi, hogy 1697-ben a Wettin-házból való szász választófejedelem, I. Frigyes Ágost (Lengyelországban II. Ágost), ragadványnevén Erős Ágost, lett a megválasztott lengyel király és litván nagyfejedelem, akit 1704-ben XII. Károly svéd király, az északi háború során, kiütött a hatalomból, és Leszczynski Szaniszlót (ejtsd: Lescsinszki) tette a helyére. Ágost ezután orosz szövetségben tért vissza 1709-ben, de a népszerűségének nem tett jót a nystadi béke, ami révén Lengyelország elvesztette a Baltikum feletti ellenőrzést.
Ágost végül 1733-ban meghalt, örökösének fiát, II. Frigyes Ágost szász választófejedelmet jelölte (Lengyelországban III. Ágost), csakhogy a nagyhatalmak másképp gondolták. Oroszország, Ausztria és Poroszország eleinte a Bragança-házból való Emánuel infánst támogatta, míg XV. Lajos a korábban elűzött Szaniszlót. Lajossal lépett szövetségre V. Fülöp és III. Károly Emánuel, szárd-piemonti király, aki abban reménykedett, hogy megszerezheti Milánót Ausztriától. Fülöp szintén Ausztria itáliai birtokaira pályázott.
Ennek hatására Ausztria és Oroszország ejtette Bragança Emánuelt és beállt Frigyes Ágost támogatása mögé, míg a tengeri hatalmak semlegesek maradtak. 1733-ban a lengyel királyválasztáson Szaniszló került ki győztesen, mire az orosz sereg megindult Varsó ellen. 1734-re el is foglalták a várost, és megkoronáztatták Ágostot, míg Szaniszló Danzigba menekült, amit orosz-szász csapatok ostromzár alá vettek. Végül nyárra a város kapitulált, Szaniszló pedig Franciaországba menekült, így már csak a bizonytalan álláspontú poroszok (Danzig a porosz király birtoka) és a megmaradt Szaniszló-párti ellenállás felszámolásának kérdése maradt 1735-re.
A viszonylag gyors lefolyású lengyel hadszíntér mellett két további helyen is zajlott az erőpróba. A Rajna-vidéken a franciák nyomultak előre 1733-34-ben, mire VI. Károlyt a cári sereg felvonulása segítette ki (a történelemben először vonul orosz sereg a Rajnáig), ezzel gyorsan tárgyalóasztalhoz kényszerültek a franciák. A másik hadszíntér Itália, ahol szintén védekezésre kényszerült Ausztria. A szárd-piemonti és a spanyol sereg elfoglalta 1734-ben Milánót és Lombardia egy részét, de végül elakadtak, és patthelyzet alakult ki a harcoló felek között. Míg egy másik spanyol sereg elfoglalta Szicíliát és Nápolyt, ezzel a Bourbonok kezére került Dél-Itália.
Bitontoi csata, 1734
1735-ben kezdődtek meg a béketárgyalások, egy meglehetősen felemás eredményű háború lezárása érdekében, hisz az egyik szövetség keleten sikeres volt, nyugaton nem annyira, közben a másik szövetség csak Itáliában tudott komoly eredményeket felmutatni, így a háború döntetlennek számít. Ennek feloldása érdekében Károly Emánuel feleségül vette Erzsébet Teréziát, Lotharingiai Ferenc nővérét (így biztosítandó a szárd-piemontiak jövőbeni kimaradását az újabb konfliktusokból), Franciaország kénytelen papíron elfogadni a Pragmatica Sanctio-t, cserébe megtarthatta az elhódított Lotharingia és Bar hercegségeket, míg a spanyolok lemondanak Parmáról és Toszkánáról Nápolyért és Szicíliáért, ahol Károly infáns lett a király. Frigyes Ágostot elismerték lengyel királynak, III. Ágost néven, majd 1736-ban Szaniszló hivatalosan is lemondott trónigényéről. Több kisebb-nagyobb módosítás történt még a hadi eredmények korrigálása terén, ami érdekesség még, hogy a szerződés csak 1737-ben lépett érvénybe, kihirdetése pedig csak 1738-ban történt meg. Szóval a háború ugyan lezárult 1735-ben, de hivatalosan csak 1738-ban ért véget.
Orosz-osztrák-török háború (1735-1739)
Azov ostroma, 1736
A fő kiváltó ok, hogy az előző orosz-török háború során Oroszország ígéretet tett a szultánnak, hogy nem avatkozik a lengyel belügyekbe. Ezt megszegte, amikor lerohanta a lengyeleket az örökösödési háborúban, amiért a Porta hadat üzent 1735-ben Szentpétervárnak. Szintén szerepe volt a kirobbanásban, hogy a török-perzsa háborúhoz a krími tatárok orosz területen vonultak keresztül, illetve az Észak-Kaukázus egy része elszakadni szándékozott a tatár államtól az oroszok javára. Ausztria ebbe a háborúba azért csatlakozott, mert attól tartott, az orosz sikerek miatt túlzottan megnő a cár befolyása a Balkánon, valamint a Habsburgok kárpótolni akarták magukat itáliai veszteségeikért a térségben, ezért 1737-ben szövetségre léptek Oroszországgal és megtámadták az Oszmán Birodalmat. Eleinte sikeresek voltak, Nišig (ejtsd: Nis) nyomultak, majd egy török ellentámadás visszaszorította őket, s a Habsburg sereg a háború további részében a vereségeket halmozta leginkább, míg 1739-re már Belgrádot is török ostromgyűrű vette körül.
Emiatt meg kellett sürgetni a békekötést, ami végül az oroszoknak is kedvezőtlen lett. Ausztria elvesztette az észak-balkáni hódításait, beleértve Belgrádot is, míg az oroszok megtarthatták Azovot, de flottát nem tarthatott a Fekete-tengeren. Ezzel hosszú időre stabilizálódott a határrendszer és az erőviszony a Balkánon.
Osztrák örökösödési háború (1740-1748)
Fontenoy-i csata, 1745
Ezt talán annyira be se kell mutatnom. 1740-ben meghalt VI. Károly, és hirtelen mindenki a Habsburgok ellen fordult, függetlenül attól, hogy elfogadták-e a Pragmatica Sanctio-t, vagy sem. Ausztria mellett mindössze Anglia és Hannover, Hollandia, a Szárd-Piemonti Királyság (ők is a háború elején az ellendrukkerek közé tartoztak) és Oroszország tartott ki, ellene viszont felvonult Franciaország, Poroszország, szinte az összes német állam, Svédország, Spanyolország és Itália nagy része. Ennek oka, hogy mindenki jó lehetőséget látott abban, hogy leszakítson magának egy darabot a Habsburg birodalomról, míg a franciák egyenesen megszüntetni akarták azt. Több trónkövetelő is jelentkezett Mária Terézia örökségére, így Károly Albert bajor választófejedelem, III. Ágost lengyel király (II. Frigyes Ágostként szász választófejedelem) és V. Fülöp spanyol király. II. Frigyes porosz király simán csak Sziléziát akarta, és majdnem sikerült diplomáciai úton megoldani a dolgot, ezzel szövetségest szerezve Ausztria számára, de a porosz csapatok idő előtti megmozdulása végül kirobbantotta a háborút. 1741-ben a bajor-francia erők benyomultak Csehországba, Tirolba és Felső-Ausztriába, mire mindenki meglepetésére a magyarok szövetségre léptek Mária Teréziával, megmentve a Habsburgokat a teljes összeomlástól.
Károly Albertet 1741-ben cseh királlyá koronázták, 1742-től pedig német király és német-római császár lett. Ezek hatására az osztrák sereg benyomult Bajorországba, ami nem tudott védekezni, mivel ereje Csehországban volt zömmel. 1742-ben Anglia közvetítésével békét között Ausztria és Poroszország, előbbit tehermentesítve és megindult a Habsburg erők ellentámadása, ami az 1743-as brit partraszállással Németalföldön, védekezésbe kényszerítette a fellázadó német fejedelemségeket és a franciákat, mire Poroszország ismét hadba lépett és bevonult Csehországba.
Az igazi fordulatot 1745 hozta el, amikor Károly Albert meghalt, s fiát rávették, hogy mondjon le a császári trónigényről, cserébe Ausztria kivonult Bajorországból, ezzel a bajorok ki lettek ütve a konfliktusból. Lotharingiai Ferenc Istvánt pedig megválasztották császárrá, I. Ferenc néven. A háború utolsó szakaszában már kisebb jelentőségű hadmozdulatok voltak, főleg Németalföld területén, végül 1748-ban megkötötték az aacheni békét. Ennek értelmében Ausztria elvesztette Szilézia szinte teljes egészét, de megtarthatta Osztrák-Németalföldet. A háború után pedig Mária Terézia számos reformot eszközölt, hogy szintre hozza országait.
Hétéves háború (1756-1763)
Porosz katonák Kolinnál, 1757
Winston Churchill szerint ez volt az igazi első világháború. A Habsburgok reváns kísérletének indult Poroszország ellen, végül majdnem az összes kontinensre kiterjedő háborúvá alakult, aminek legnagyobb vesztese végül Franciaország lett. Az aacheni békét követő évek Ausztria számára a levegőhöz jutás jegyében teltek, ami belső reformokat és egy diplomáciai bravúrt eredményeztek, mivel Mária Teréziának sikerült a korábbi szövetségesi felállást a fonákjára állítania, így kialakult egy osztrák-francia-orosz szövetség (amihez csatlakoztak a svédek, szászok és spanyolok) a poroszok ellen, akiket Nagy-Britannia és a német államok támogatták.
Az események azzal indultak, hogy Poroszország lerohanta Szászországot, mire Ausztria hadat üzent. Az európai harcok fő helyszíne ezúttal is zömmel Csehország területe, ahova a poroszok benyomultak, miközben az osztrák erők Sziléziára összpontosítottak. Közben Frigyes megverte a nyugatról támadó francia-német sereget, majd Sziléziából is kiűzte a Habsburg erőket. 1758-ban aztán defenzívába kényszerült, mivel időközben az oroszok elfoglalták Kelet-Poroszországot és Brandenburg irányába nyomultak előre, s az osztrák erők is diadalmaskodtak Hochkirchnél. A helyzet 1759-ben tovább romlott Frigyes számára, s csak kisebb győzelmekkel sikerült kitartásra bírnia országát. Cserébe az évnek nagy vesztesei lettek a franciák, akik kivonták a gyarmatokról az erőforrásaikat, mégse tudtak komoly sikereket felmutatni.
1762 bizonyult a fordulópontnak, amikor már úgy tűnt, hogy az orosz-osztrák szövetség teljesen szétzúzza Poroszországot, meghalt Erzsébet cárnő, és utóda, III. Péter akkora rajongója volt Nagy Frigyesnek, hogy azonnal visszavonta seregét a frontról, ezzel az oroszok kiszálltak a háborúból. A magára maradt Habsburgok már nem voltak képesek olyan erővel nyomulni, végül megállították őket a poroszok. Így az 1763-as békekötések (Párizsban Anglia és Franciaország, Hubertsburgban Poroszország és Ausztria) eredményeként nem változott semmi a háború előtti határokhoz képest.
Bajor örökösödési háború (1778-1779)
Károly Tivadar
Örökösödési kérdésben ez volt a legcifrább konfliktus mind közül, noha a tényleges harci cselekmények nem voltak olyan volumenűek, mint a korábbi örökösödési háborúkban. Mikor 1777-ben meghalt a bajor választófejedelem, III. Miksa, a Wittelsbach fő ág kihalt vele, és a nagyhatalmak összevesztek azon, hogy melyik oldalági Wittelsbach legyen az örököse. Miközben II. József, aki ekkor már császár volt, Bajorországgal akarta kompenzálni magát Sziléziáért.
Előzetesen már történt egy megállapodás, hogy a Pfalz-Sulzbach-i ágból való Károly Tivadar lesz Miksa örököse, de neki sem volt törvényes utóda, így József megegyezett vele, hogy elcserélné vele Bajorországot kisebb ausztriai birtokokra, ahol törvénytelen fiai számára már akadálytalanul örökíthetett volna kisebb birtokokat. Ez a poroszoknak természetesen nem tetszett, így József a háború mellett döntve, 1778 év elején bevonult Bajorországba. Közben megindult a tárgyalás, hogy akkor legyen az örökös inkább a Zweibricken-Birkenfeldi ágból származó II. Károly Ágost, de nem jutottak megállapodásra, így Frigyes és szász szövetségesei benyomultak júliusban Csehországba.
A korábbi háborúk kimerítő volta miatt a felek kerülték a direkt összecsapást, így inkább csak portyázó harcok zajlottak, majd télre a porosz sereg visszavonult. Ekkor II. Katalin cárnő kilátásba helyezte, hogy hadba lép Ausztria ellen, ha nem állapodnak meg. Újból tárgyalóasztalhoz ültek a felek, és 1779 május 13-án megszületett a tescheni egyezmény, mely elismerte Károly Tivadar öröklését, II. József lemondott a trónigényéről, s az egyetlen nyeresége, hogy megkapta az Innviertel-t. Az örökösödés kérdése amúgy ténylegesen nem oldódott meg, bár hivatalosan II. Károly Ágost lett Károly Tivadar örököse, csakhogy utóbbi túlélte saját örökösét, így egy másik oldalági Wittelsbach lett az utód, aki IV. Miksaként vált választófejedelemmé, illetve 1806-tól bajor királlyá.
1784-es erdélyi parasztfelkelés (1784-1785)
Más néven Hóra-lázadás, vagy Horea, Cloşca és Crişan-féle felkelés (Hóra, Kloska és Krizsán). Ami abból alakult ki, hogy II. József meg akarta erősíteni az erdélyi határvédelmet, ezért toborzást rendelt el a parasztság körében. Többségében a helyi román jobbágyok jelentkeztek, mivel számukra a katonáskodás a kitörés egyetlen lehetősége volt a mély szegénységből. Csakhogy a helyi nemesség ennek nem örült, és akadályozni kezdték minden lehetséges eszközzel a toborzást, mire a parasztok élére álló Hóra és Krizsán felbujtották a tömeget, hogy itt vallási alapon akarják őket elnyomni (részben jogosan), ezt tovább súlyosbította, hogy a román papság már ekkor kampányolt az egyesüléssel a Kárpátokon kívüli román területekkel, és a dákoromán elmélettel.
A parasztfelkelés több hónapig tartó értelmetlen pusztítást eredményezett, amit a katonaság tétlenül nézett, mivel II. József nem akarta elhinni, hogy mekkora a baj. Ezalatt számos, zömmel magyarlakta települést felgyújtottak, több ezer embert lemészároltak a felkelők, mire a király elrendelte, hogy a hadsereg verje szét az egészet. 1785-re már felszámolták a nagy részét, a vezetőit sajátjai szolgáltatták ki a hatóságoknak, akiket Gyulafehérváron kerékbe törtek. A felkelés többi résztvevője amnesztiát kapott.
Kondér-háború (1784-1785)
A Dolphyn/Dolfijn megállítja a le Louis-t.
Volt néhány fura háború a történelemben, ez is azok közé tartozik. Egy egyszerű határvita alakult ki az 1780-as évek elejére Hollandia és Osztrák-Németalföld között, aminek alapja, hogy az 1709 és 1715 között létrejött pufferzóna Hollandia és Franciaország között több Dél-németalföldi erődöt holland kézre adott. Ez évtizedekig változatlan maradt, csakhogy 1780-ban II. József lett Osztrák-Németalföld ura, akit zavart, hogy idegen katonák állomásoznak a birtokán, ezen felül egy másik tényező sem hagyta nyugodni, jelesül, hogy a Scheldt/Schelde-folyót a hollandok kizárólagosan használják, komoly gazdasági károkat okozva a déli kereskedő városoknak.
Első lépésként 1981-ben egyoldalúan felmondta a korábbi erőd-használati szerződést, kiüríttette azokat, majd lebontatta. Egyedül Namur erődje fejtett ki némi verbális ellenállást. A város kifogása mindössze annyi volt, hogy nem rég modernizálták az erődöt. Igazi konfliktus onnan fakadt, hogy osztrák részről a hivatalok az 1664-es határok szerint ügyintéztek, míg a hollandok az 1718-ashoz ragaszkodtak, ami átfedéseket és vitákat eredményezett, nem egyszer erőszakosságig fajulókat.
A feszültséget tovább növelte, hogy II. József szerette volna használni a Scheldt-et, amin addig a holland hajók megállították a déli kereskedő hajókat, és kirakatták az árujukat. Végül 1784 októberében ismét egyoldalúan, császári lobogó alatt megindított néhány fegyvertelen kereskedő hajót, amire a hivatkozása az volt, hogy a francia közvetítés során kidolgozott megállapodás terv szerint a császári lobogó alatt futó kereskedő hajókat Hollandiának engednie kellene kifutni, amit Ausztria ismét csak egyoldalúan elfogadott. Mivel Hollandia ezt nem fogadta el, így az érdekei sértésének tekintette a császári lobogó alatt kifutó hajókat. Ki is küldtek néhány szkúnert a visszafordításukra. Az egyetlen konfliktus a le Louis nevű császári hajó kapcsán történt. A fegyvertelen brig október 6-án hagyta el Antwerpent, 8-án pedig Saeftinghe-nél futott össze a holland Dolphyn/Dolfijn szkúnerrel, ami felszólította a megállásra. A Louis nem engedelmeskedett, mire a holland hajó több figyelmeztető lövést leadott, ezek közül az egyik eltalálta a császári hajó leveses kondérját, mire a Louis megadta magát. A császári hajókat ezek után visszafordították Antwerpenbe, mire II. József mozgósított, s csapatai vértelenül elfoglalták a Lillo-erődöt.
1785-re, francia közvetítéssel megszületett a fontainbleau-i egyezmény, aminek értelmében a hollandok ugyan megtarthatták ellenőrzésüket a folyón, de kompenzációt kellett fizetniük Dél-Németalföldnek a kiesett kereskedelmi bevételekért. Érdekesség, hogy a Dolphyn 1799-ben angol kézre került, és egészen 1803-ig a brit flottát erősítette.
Liège-felkelés (1789-1791)
A francia forradalom hatására Liège polgárai felkeltek a konzervatív herceg-püspök, César-Constantin-François de Hoensfroeck ellen, aki Trierbe menekült, majd a felkelők kikiáltották a Liège-i Köztársaságot. A császár hiába nyilvánította semmisnek a felkelést, és követelte a polgárokat, hogy helyezzék vissza hatalmába a püspököt, ezt végül katonai erővel kellett megoldani. Először még 1789 novemberében a poroszok vonultak be a városba, de nem tudták fenntartani a rendet, így kiszorultak, majd II. Lipót seregei foglalták vissza 1791-ben, s rövid időre restaurálták a püspök hatalmát. A felkelők vezetői Franciaországba emigráltak, s csak az 1792-ben érkező francia forradalmi sereggel együtt tértek vissza. 1793-ban rövid időre megint sikerült helyre állítani a püspök hatalmát az első koalíciós háború keretében, végül 1794-től 1815-ig állandósult a francia fennhatóság.
Brabant-felkelés (1789-1790)
Jemappes-i csata, ahol a franciák elsöprik a Habsburg restaurációs kísérletet, 1792
Liège-hez hasonlóan a mai Belgium területének többi része is fellázadt a Habsburg uralom ellen a francia forradalom hatására, részben Liège példája is inspirálta őket. 1790 januárjában létre is jött a Belga Egyesült Államok, ami hamar ideológiailag megosztottá, és a liberális és konzervatív frakciók küzdőterévé válik. Utóbbiak kerekedtek felül, de uralmuk nem tartott sokáig, mivel nyáron Ausztria befejezte a háborúját a törökkel, és átcsoportosított Németalföld irányába. A Habsburg erők ellentámadása fél év alatt felszámolta a forradalmat, de a restauráció így sem bizonyult hosszú életűnek, mivel 1791-ben a francia forradalmi sereg foglalta el a területet.
Osztrák-török háború (1787/88-1790/91)
Rimniki csata, 1789
Lényegében az utolsó klasszikus értelemben vett török háborúja Ausztriának és egyben Magyarországnak, mely ezúttal is orosz szövetségben zajlott. Illetve ezúttal is azért lépett be József, mert tartott tőle, hogy az oroszok túlzottan megerősítik pozícióikat a Balkánon. Csakhogy míg az oroszok sikeresen harcoltak, addig Ausztriának megint egy katasztrofális háború jutott. A harcok többségében erődök ostromából és portyázó hadműveletekből álltak, a főseregek nem vállalkoztak direkt összecsapásra. 1789-ben így is sikerült elfoglalni Belgrádot, csakhogy 1790-ben mind a császár, mind a fővezér, Laudon meghalt, míg II. Lipótnak sürgetőbb volt a francia forradalommal foglalkozni, így 1791-ben előnytelen békét kötöttek Szisztovónál, aminek keretében Ausztria lemondott minden, a háború alatt szerzett hódításáról.
Első koalíciós háború (1792-1797)
Valmy-i csata, 1792
A francia forradalom hamar egy csapatba tömörítette Európa nagyhatalmait, ami még a régóta fennálló osztrák-porosz ellentétet is képes volt átmenetileg háttérbe szorítani (1791-ben hivatalosan kibékültek, és kiadták a pillnitzi nyilatkozatot, amiben a forradalmárokat fenyegették, hogy hadba lépnek, ha XVI. Lajosnak bántódása esik).
1792-ben aztán a Francia Köztársaság hadat üzent a Habsburg Birodalomnak. A poroszok gyorsan szövetségre is léptek Ausztriával, és közös erővel támadták a franciákat, akiket szeptember elejére már Verdun feladására kényszerítettek. A hadi siker azonban nem tartott sokáig, szeptember 20-án a valmy-i csatában megállították a porosz előrenyomulást, majd megindult a francia ellentámadás, ami elérte Frankfurtot. Ezzel párhuzamosan a franciák Itáliában is offenzívába lendültek, elfoglalták Savoyát, északon meg Belgium területét.
1793-ban Anglia, Hollandia és Spanyolország is bevonódott a háborúba, miután sorra hadat üzent nekik a Francia Köztársaság. Az addigi osztrák-porosz szövetség ekkor tömörült koalícióba. Össznépi támadás indult a francia erők ellen, ami során Ausztria visszafoglalta Dél-Németalföldet és Mainzot, míg a spanyolok délről támadtak, de a franciák egy újabb sikeres csatanyerés után megint fordítottak, s visszaszorították a császári erőket a Rajna mögé. 1794-ben tovább nyomultak előre, újra elfoglalva Dél-Németalföldet, majd következő évben Hollandiát is legyőzték. 1795 katasztrófa volt a koalíció számára, Poroszország kilépett a háborúból, majd Hollandia kiüttetett, végül a spanyolok is békét kötöttek, így Ausztria egyedül maradt.
Ekkor bukkant fel Napóleon a hadtörténetben, aki 1796-ban az Észak-itáliai frontra került, és a győztes pozícióból hamar kibillentette a Habsburg erőket, felszabadítva Észak-Itália nagy részét, 1797-ben meg már elérte Karintiát, illetve ekkorra a spanyolok a franciák oldalára álltak. A helyzet tarthatatlansága miatt Bécs végül a békekötés mellett döntött, amit 1797 október 17-én kötöttek meg Campo Formióban. Ennek értelmében le kellett mondania Dél-Németalföldről és Lombardiáról, cserébe megkapta Velencét.
Kościuszko-felkelés (1794)
Másik nevén második lengyel háború, vagy 1794-es lengyel felkelés. Az egész oka az ország első és második felosztása, ami ellen Tadeusz Kościuszko (ejtsd: Tadeus Koscsusko) vezette csoportosulás felkelést szervezett, elsősorban az oroszok és poroszok által ellenőrzött részeken. Miután a felkelés szervezését elkezdte felgöngyölíteni az orosz titkosszolgálat, 1794 márciusában előre hozták a felkelés kihirdetését. A fő gond az volt, hogy hiába jelentkezett sok ember, fegyverrel nem igazán tudták ellátni a felkelőket és nem tudták kibékíteni a nemesség és jobbágyság érdekellentétét. A felkelés így is átmeneti sikert aratott, de nyárra már megindult a porosz és orosz ellentámadás, sorra foglalva el a felkelők bázisait. Ősszel Koścuiszko orosz fogságba került, utóda Tomasz Wawrzecki (ejtsd: Tomas Vavzsecki) pedig nem tudta megakadályozni, hogy a felkelés szétessen. Év végére az orosz-porosz erők lényegében felszámolták az egészet, majd 1795-ben sor került a harmadik felosztásra.
Ausztria szerepe ebben a konfliktusban marginális volt. Sokkal inkább csak hivatalosan vett részt benne a poroszok szövetségeseként, de arról nem találtam információt, hogy katonákat küldött volna a térségbe.
Denisko-felkelés (1797)
Ezúttal már a Habsburg ellenőrzés alatt álló lengyel területen robbant ki felkelés, aminek az élére Joachim Denisko állt. Ő az 1794-es felkelés veteránja, aki az Oszmán Birodalomba menekült és onnan szervezte az újabb lázadást. Ezúttal is idejekorán kellett elindítania az eseményeket, mivel lelepleződött az összeesküvés. Az egész felkelés teljesen komolytalan volt. 1797 június 26-án Denisko 200 emberével átlépte a török-osztrák határt, négy nappal később az osztrák csapatok már szét is verték az egészet, az elfogott felkelőket július 11-én felakasztották, s a hónap végére a maradék felkelést is felszámolták. Denisko visszamenekült a törökökhöz, majd 1798-ban élt az orosz amnesztiával, s Szentpéterváron telepedett le.
Második koalíciós háború (1798/99-1801/02)
Marengo, 1800
Alig egy évvel az első koalíció megszűnése után megszerveződött a második, melynek tagjai a Német-Római Birodalom (azon belül a Habsburg Birodalom), Nagy-Britannia, Oroszorszgá, Oszmán Birodalom, Nápolyi Királyság és Portugália voltak. A támadásuk 1799-ben indult meg, kezdetben sikeresen, a Rajna-vidéken Károly főherceg verte a franciákat, Észak-Itáliában meg egy orosz-osztrák közös sereg nyomult előre, azonban taktikai hibát követtek el, amikor az orosz felet felküldték Svájcba (az osztrák vezérkar féltékenységének aknamunkája, ami miatt Pál cár meg is sértődött és haza rendelte katonáit).
Időközben Napóleon hazatért Egyiptomból, főleg azért, hogy megmentse a forradalmi Franciaországot az összeomlástól. 1800 június 14-én Marengónál megverte az osztrák fősereget, közben német területen is ellentámadásba lendült a francia had. A sorozatos vereségek hatására a koalíció újra békét kényszerült kötni, elsőként Ausztria tette 1801 február 9-én (lunéville-i béke), majd követte Nápoly és Oroszország, végül 1802-ben került sor az amieni békére, amiben a britekkel is lezárták a konfliktust. Ennek eredményeként az 1797-es állapotokra tértek vissza, annyi eltéréssel, hogy elismerték a Liguriai és Helvét Köztársaságokat.
Ez bevezető volt
Tudom, nem sikerült ezúttal sem rövidre, pedig tényleg igyekeztem csak a lényegre koncentrálni. Az így is kirajzolódik a történetből, hogy a rengeteg háború ellenére, a Habsburgok kormányozta államstruktúra mennyire szívós volt, és képes volt rendre előteremteni legalább a minimumot a hadi szükségletekhez. Az is kirajzolódik, hogy a dinasztikus és államérdek mennyire fontos volt a 18. században. Ezt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert a hazai közbeszédben a 19. századból fakadó nacionalizmus szűrőjén keresztül szokás szemlélni a 18. századot is. Amivel csak két probléma van. Az egyik, hogy a 18. században a nemzet fogalom kizárólag az arisztokráciát tartalmazta, és a nemesi jogköröket, a másik, hogy a dinasztikus érdekek nem vették figyelembe azt, hogy az igényelt területen milyen nyelven beszélnek, stratégiai értéket és erőforrás értéket szemléltek, esetleg presztízs értéket.
A későbbiekben (még nem tudom mikor) szándékozom a 18. századi Habsburg haderő történetét tovább boncolni (nem az ideológiai vonalon), elsődlegesen a hadsereg szervezeti struktúráját, a haderő reformokat és a hadi felszerelés változásait szeretném bemutatni, mivel ahogy észre vettem, a 18. századi hadi dolgok terén csak felszínes ismeretek terjednek. Amelyek elsősorban a hétéves háború időszakából táplálkoznak, ami ugyan a leghíresebb konfliktusa a 18. századnak, de azok a taktikák, seregtestek és felszerelések, amik abban az időszakban léteztek, nem feltétlen fedezhetőek fel a korábbi vagy későbbi konfliktusokban.
Foma blogja 
Hozzászólás