Agymanók 2 (Inside Out 2, 2024)

Próbálkozásért jár a pont. Röviden így lehetne összefoglalni a végeredményt. Az utóbbi években ugyanis a Pixar nem igazán tudta átütni az ingerküszöböt nálam, ami leginkább az enervált, fantáziátlan és sokszor bicskanyitogatóan túltolt politikai üzenetek erdejében veszett el. Pont emiatt volt is bennem fenntartás, hogy mit hoznak ki az Agymanók folytatásából, egyben erősen reménykedtem is benne, hogy a 2010-es évek egyik legjobb alkotásának második felvonására csak összekapják magukat.

Egyszerre áldás és átok is a filmnek, hogy új karakterek formájában prezentáltak új érzelmeket, akik Riley esetében még érthetően rejtőzködtek korábban, csak a felnőtt szereplők fejébe bele látva, sem bukkantak fel előtte. Emiatt kicsit kalapból előrántott nyúlra hajazott így ez a megoldás. Ezen még felül is tudtam emelkedni, azon már annál kevésbé, hogy bár az újoncok átveszik az irányítást, érdemben nem bontakoznak ki, talán csak Anxiety (magyarul elég szerencsétlenül Feszkó lett a neve) kapott komolyabb fókuszt, mint az ügyeletes “fő gonosz”.

De milyenek is voltak az összbenyomásaim? Leginkább olyan érzéssel álltam fel a végén, hogy “ennyi volt?” Kétségtelenül egy jól sikerült alkotás, csak valami hiányzott belőle, az a plusz, a varázs, ami a régi Pixar filmeket olyan zseniálissá tette. A régi szereplők szórakoztatóak voltak, rájuk nem volt panasz, a film rétegei elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy lehessen elemezni azokat, az pedig külön tetszett, hogy nem kínos lózungokkal próbálták a kamaszkort prezentálni. Azért itt is volna kifogásolni való, de az inkább szőrszál hasogatás lenne, hogy miért pont egy edzőtábor az apropó a kamaszkor beindítására?

Volt pár remek megmozdulása a filmnek, mint Nosztalgia fel-felbukkanása, beharangozva egy későbbi érzelmet, vagy ez a személyiség koncepció, ami felváltotta az alap-emlékek szerepét (igaz, ez azért érdemelt volna némi kifejtést), vagy a rágó-reklám visszahozása az első filmből. Az egész történet a változásról szólt, és mindez elég turbulensen zajlott Riley fejében, csak pont emiatt a néző folyamatosan kapkodhatta a fejét, hogy most mi miért történik? Az első filmben elidőztek az ilyen elemeken, itt csak végig rohantak. Igazából kellett volna neki még fél óra játék idő, hogy emészthetőek legyenek az új elemek.

Valószínűleg meg kell még néznem a jövőben, egyszer eredeti nyelven is, mert a magyar szinkron így ismeretlenül is, érezhetően tompított a tartalmon (lásd fentebb említett név-fordításnál), de az is biztos, hogy olyan érzelmi torokfacsarásra nem volt képes, mint az első film, sőt még csak nem is nagyon próbálkozott ezzel; az egyetlen valóban erre alkalmas jelentet meg akcióval rontották el.

Tudom, nem sokat rágódtam itt írásban az Agymanók 2-ről, de őszintén szólva, nem is nagyon érzem úgy, hogy ennél többet érdemel. Jobb volt, mint az elmúlt évek animációi a lámpás stúdiótól, de sem az első résznek, sem a többi klasszikus Pixar cuccnak a nyomába sem ért. Amiket meg a vetítés előtt reklámoztak, a jövőben érkező animációk, na azok ígéretéhez képest fényévekkel minőségibb szórakozás volt ez. Azt tudom mondani, hogy bár leverte a lécet, de simán vállalható alkotás, aki pedig idén csak egy animációs filmre ülne be a moziba, annak ez jó választás.