Honfoglalás, 1996

A korosztályos traumák nagy hármasa közül a középső (a másik kettő a Kacsamesék megszakítása és a Dragon Ball Z levétele a műsorról) alkotás a Honfoglalás című örökbecsű filmművészeti torzszülött. Általában mindenki egymásra licitálva hordja el mindenféle nem túl szépelgő jelzővel a negatív tartományba, amire valljuk be, rászolgált. De közben felmerül a kérdés, valóban olyan szörnyű, mint amilyennek lefestik?

Különös módon ezt a filmet eddig csak egyszer sikerült megtekintenem, amikor iskolásként elvittek minket a moziba (gyakorlatilag így generáltak nézettséget neki), és 1996 óta mindig elkerült, pedig a szintén sokat szidott Sacra Corona és Hídember párosához azóta többször volt szerencsém. Egy ideje foglalkoztatott is a gondolat, hogy valóban olyan rossz-e? Arra határozottan emlékszem, hogy gyerekként sem élveztem túlzottan (addigra láttam már egy-két amerikai történelmi filmet, és azokhoz képest elég fapadosnak hatott a kivitelezés), viszont szakmai szemmel még nem láthattam.

Kétszeri nekifutásra sikerült is abszolválnom a megtekintését, és arra jutottam, hogy amennyire démonizálják, annyira azért nem rossz. Azért így is rászolgált a kritikára, mert sem filmnek, sem történelmi rekonstrukciónak nem állja meg a helyét, de legalább megpróbálta. Egyszer meg lehetett nézni, nem akartam kikaparni tőle a szemem, de ennyit tudok a javára felírni. Meg talán az egyetlen valódi pozitívumát is emeljük ki, zene terén korrekt alkotás, illetve Demjén slágere azért még mindig zseniális.

Az már közhely, hogy hitelesség terén elég rendesen elvérzik, vagy fogalmazhatunk úgyis, hogy ha a hibáiból ivós játékot rendeznének a történészek és régészek, öt perc után Zacher Gábor adná át nekik az arany kártyát a májátültetés várólistájára.

Már az elején feltűnt, hogy gyakorlatilag szakmailag csak László Gyula adta a nevét a filmhez (állítólag többen is részt vettek az előkészítő munkában, csak látva annak eredményét, inkább nem vállalták a nevük hozzáadását), s bizony az ő romantikus attitűdje és kettős honfoglalás koncepciója erősen rá is telepszik a filmre. De a rendezés is megér néhány szót. Koltay Gábornak korábban egyetlen nagyobb rendezése volt, az István, a király ősbemutatója, ami inkább nevezhető profin fényképezett színházi előadásnak, mint filmnek. Ennek tükrében kicsit fura döntés számomra, hogy miért ő kapta egy grandiózus történelmi film rendezését? Gyakorlatilag teljesen tapasztalatlan rendezőként kellett volna egy olyan kaliberű filmet levezényelnie, mint az Egri csillagok.

Szintén probléma, hogy látványosan másfelé folyt el a film költségvetése, mert a megvalósult díszletek, jelmezek, a statiszták mennyisége, a képminőség, stb. mind olyan olcsónak hatnak, hogy el se hinné az ember, hogy ez volt a 90-es évek legdrágább magyar filmje. Az egyik legdrágább eleme lehetett Franco Nero szerződtetése, valamiért úgy gondolta Koltay, hogy egy nemzetközileg ismert színésszel majd külföldön is felfigyelnek a filmre, vagy ezzel lehet jobban eladni a magyar közönségnek? Minden esetre szerintem Nero gázsija vihette el a pénz nagy részét (még jó, hogy azt már nem engedték Koltaynak, hogy Anthony Quinnt és Omar Sharifot is felvegye). Az meg tovább rontott az egészen, hogy Nero kapásból a főszereplő, Árpád karakterét kapta, ami a nyelvi nehézségek miatt elég viccesen adhatta ki magát a forgatáson. Minden esetre egyedül rajta látszott, hogy próbál is színészkedni, a többiek inkább amolyan amatőr színjátszó körnek hatottak. Persze nem kellett kimerítenie színészi kvalitásait, mivel a játékidő nagy részében csak bámul ki a fejéből. De azt a bámulást nagyon meggyőzően teszi. 😀

Azt is sokszor megemlítik, és rá kellett ébredjek, jogosan, hogy rettenetesen patetikus lett a film hangvétele. Az a drámainak szánt, de inkább kínos és önmaga paródiájába forduló jelenet, amikor Árpád fia meghal, azon konkrétan már csak nevetni tudtam. A végén meg az a gyerek felmutatása a Nap irányába, tisztára Oroszlánkirály.

Egy másik film is eszembe jutott menet közben, mégpedig a Hobbit trilógia. Ott volt ugye 13 törp, akikről annyira keveset tudtunk meg, hogy még a nevüket sem lehetett megjegyezni. Na, a hét vezérről még annyi sem derül ki, mint Tölgypajzsos Thorin csapatának egyes tagjairól. Itt érhető leginkább tetten, hogy a rendszerváltás után, mintha Magyarországon elfelejtették volna, hogy kell történelmi filmet csinálni. Ez a film inkább egy eléggé elfuserált törtélem tankönyv felolvasásának hatott, mint filmnek. Vannak benne szereplők, de igazán nem tudunk meg róluk semmit. Vannak benne események, de igazán nem látjuk át azok jelentőségét vagy összefüggését. Van benne valamiféle történeti ív, ami miatt mondom azt, hogy amúgy nem annyira nézhetetlen, mint amennyire annak titulálja mindenki, de ez is eléggé sablonos, sokszor fókuszt is veszít. De mindemellett meg megpróbálja a szájunkba rágni a történelem leckét, amit elvileg az iskolában megtanítanak. A jó történelmi film a történelmet vizuálisa ábrázolja, vagy kiegészítő ismeretekkel szolgál. Ez igazából egyiket sem teljesíti. Vagy csak a szódával elmegy szinten.

Az valahogy egy jellegzetes magyar betegség lett, hogy történelmi témánál a néző szájába próbálnak rágni minden információt. A Kádár-kor történelmi filmjeinél nem éreztem ilyen feltűnőnek a történelmi körítés taglalását, ott úgy tűnt, hogy a filmesek elvárják a közönségtől, hogy ismerjék a témát, amiről filmet néznek. És még mi röhögünk az amerikaiak műveletlenségén, holott ha ők csinálnak a saját történelmükről filmet, az nem ilyen tankönyv szagú.

Mellesleg egy épkézláb filmet is ki lehetett volna hozni ebből Franco Nero alkalmazásával, ha külső szemlélő módban csinálják, azaz az olasz színész úgy válik főszereplővé, hogy egy fiktív itáliai térítőt alakít, aki végig szemléli a honfoglalás eseményeit.

Végezetül, csak most döbbentem rá, hogy a Pozsonyi csata az gyakorlatilag ennek a szellemi és minőségbeli örököse. Az egyetlen, nagy különbség a kettő között, hogy a Honfoglalásnak legalább van lelke. Minden szarsága ellenére egy 4/10-et megérdemel.